Robert Raikes - metkapolna

A MAGYARORSZÁGI EVANGÉLIUMI TESTVÉRKÖZÖSSÉG

NYÍREGYHÁZI KÖRZETÉNEK, ÉS AZ "ATYÁM HÁZA"
" Jézus Krisztus tegnap és ma és örökké ugyanaz."
Zsid 13,8
Üdvözöljük gyülekezetünk honlapján!
IDŐSKORÚAK GONDOZÓHÁZÁNAK HONLAPJA
Tartalomhoz ugrás

Főmenü:

Élet és Világosság > Visszatekintés az Élet és Világosság múltjába > A Metodista ébredés története

A METODISTA ÉBREDÉS TÖRTÉNETE

Raikes Róbert (Robert Raikes)
(1736-1811)

Vasárnapi iskola – olvasóink közül az idősebb korosztály tudja igazán, mit jelent ez a kifejezés.
A kommunista rendszerben kiejteni is veszélyes volt, ezért lett belőle gyermekistentisztelet. A névváltoztatás világos szándékot mutat: a gyermekek leróhatják tiszteletüket a templomban a láthatatlan Isten előtt (ez sem volt éppen dicséretes cselekedet!), de iskola jelleggel semmiképpen meg ne tanulják, szívükbe ne véssék, mit jelent Jézus Krisztus követése. Az úgynevezett keresztyén államok történelmében is voltak olyan sötét korok, amikor elhanyagolták, vagy éppen ferde szemmel nézték a gyermekek – különösen a társadalom peremére szorult gyermekek – testi-lelki szükségével való törődést. Raikes Róbert sok tekintetben úttörője volt annak a törekvésnek, mely komolyan vette az Úr Jézus felszólítását: „Engedjétek hozzám jönni a gyermekeket!”
Jelentéktelennek tűnő epizód indította el munkáját. Gloucester utcáján beszélgetett egy nap H. Zsófiával, aki kora ifjúságától fogva kapcsolatban állt a metodista ébredéssel. Egy csapat rongyos gyermeken akadt meg a szemük. „Mit tehetnénk ezekkel az elhanyagolt gyermekekkel?” - tűnődött Róbert. „Tanítsuk meg olvasni, és vigyük magunkkal a templomba őket” - felelte Zsófia. Ez volt a kezdete a vasárnapi iskolai munkának, ami később hatalmas fává növekedett.
Hihetetlennek tűnő állapotok uralkodtak az akkori Angliában. Gondozatlan gyermekek mint kutyafalkák csatangoltak rongyosan és éhesen nagyvárosok utcáin. Ha sikerült valami gyárban elhelyezkedniük, napi 12-15 órát dolgoztatták őket. Bizonyos munkákat csak velük végeztettek. A kéményseprők például nem golyókat használtak a kémények tisztítására, hanem gyerekeket bújtattak be, és velük kotortatták ki. Még Wesley halála után száz évvel is olyan siralmas volt a gyermekek helyzete Angliában, hogy egy társaság, mely a gyermekek megmentését tűzte ki célul, a következő statisztikát mutatta ki:
a hatáskörükbe tartozó gyermekek közül 411 947 szorult védelemre. Ezek közül csaknem
308 000 teljesen elhanyagolt állapotban éhezésnek volt kitéve,
59 296-tal kegyetlenül bántak,
26 328-at koldulni küldtek,
10 790-et különböző bűnökre készítettek elő, és
7 656 egyéb gyötrésben részesült.
De természetesen felderíthetetlen volt azoknak a gyermekeknek a száma, akiket ez a társulat nem ért el, akiknek az állapota nem került napfényre. Csak 1889-ben tudtak egy olyan törvényt elfogadtatni a parlamentben, amely kimondja, hogy gyermekeket védelemben kell részesíteni, és tiltja az ellenük való kegyetlenséget. A törvény szerint azokat, akik fiukkal 14, lányokkal 16 éves koron alul rosszul bánnak, vagy egészségüket veszélyeztetik, kényszermunkával, illetve 1000 koronáig terjedő pénzbírsággal kell büntetni. Oly esetlenül és durván alkották a rendeletet, hogy az egyik angliai törvény pl. részletesen leírta: ha egy fiú játék közben fára mászik, s onnan véletlenül úgy esik le, hogy társát agyonüti, álljon ez a fiú a fa alá, és egy másik fiú a fára mászva essék rá, és üsse őt agyon.
Ezek után térjünk vissza Raikes Róberthez. Apja nyomdász volt Gloucesterben, ahol megindított egy újságot, mely még ma is forgalomban van. A nemes gondolkodású apától a kis Róbert sokat tanult. Éles szeme volt az öreg úrnak. Többször jelentett meg cikket a jótékonyság érdekében. Felemelte szavát az Angliában akkor még dívó „kakasviadalok” ellen, mert durva sportnak tartotta. Ami még jelentősebb: szót emelt az adósok börtöne ellen, sajnos nem sok eredménnyel. Írt a mértéktelenség ellen is, úgyhogy lapja komoly vállalkozás volt abban az időben. Demokratikus gondolkodású embernek számított.
Róbert 14 éves korában már tanulta a nyomdászmesterséget. Éles eszű fiú volt, nagy tudásszomjjal. 21 éves fejjel kénytelen volt átvenni a nyomdát, mert édesapja meghalt. Ebben az időben Róbert igazi „aranyifjú” módján élt. Feltűnően öltözködött, és olyan kínosan ügyelt a külsejére, hogy az utat otthonától az irodájáig minden nap elsepertette, nehogy a cipője beporosodjék.
A város, ahol élt, erős kőfallal körülvett püspöki székhely volt. Róbert már hivatásánál fogva is sokat látott az ott folyó életből. A helyi gyárban gombostűt készítettek, és Róbertnek tudomására jutott, hogyan zsákmányolják ki az ott foglalkoztatott gyerekeket. A két városi börtön mindig zsúfolásig tele volt. Még a lopást is halállal büntették, és kisebb kihágásért is komoly megtorlásra lehetett számítani, például korbácsolásra vagy vízbe buktatásra. Utóbbi azt jelentette, hogy a vétkes fejét vízbe nyomják, s amikor már fuldoklott, kiemelték, hagyták egy kis levegőt venni, majd újra „megitatták”. Ez a humánusabb büntetések közé tartozott. Raikes látta ezeket, mert nyilvánosan hajtották végre, s egyszer elment a börtönbe is széjjelnézni. Ide a lelkészek is legfeljebb azért jöttek, hogy a kivégzés előtt állóknak felolvassanak valamit az imakönyvből. Róbert megdöbbent a foglyok szenvedésén, iszonyúnak találta a börtönviszonyokat. Megállapította, hogy ott olyasmi történik intézményesen, mely ellenkezik mindazzal, amit az emberi méltóság megkíván, nem is beszélve a keresztyénségről. Vágy támadt a szívében tenni valamit ezekért a rongyosokért. Elkezdte közölni lapjában a kivégzéseket, és feltette a kérdést: szükség van-e ilyen mértékű áldozatra ahhoz, hogy ez a probléma megoldást nyerjen. Felvetette, hogy meg kellene találni a módot, mely a bűnt gyökerében irtja. Harcba szállni a tunyasággal, mértéktelenséggel, a romboló szenvedélyekkel.
A Wesley-féle ébredés akkor már az ő városkájukba is elhatott. Raikes maga is foglalkozott a Bibliával, s ami eddig homályosan, megfogalmazatlanul derengett benne, az most határozott alakot öltött. Jézus Krisztus által meglátta, hogy szolgálnia kell a rászorulóknak. A hiú fiatalember rendszeresen látogatni kezdte a rothadt, bűzös levegőjű börtönöket, és beszélt a foglyoknak a Megváltóról. Támogatta a kiszabadultakat, hogy munkát kapjanak. Gyűjtést indított érdekükben, és lapjában is kiállt mellettük. Lámpással kellett keresni akkoriban az ilyen embereket. Találni csak az ébredés hívei között lehetett. Sokszor elcsüggedt, de ilyenkor annak segítségét kereste, Akinél minden lehetséges.
30 éven keresztül törhetetlen buzgalommal és el nem fogyó szeretettel dolgozott a börtönök légkörének megtisztítása érdekében, és valószínűleg az ő munkájának köszönhető, hogy később Frey Erzsébet – akit Wrede Matildnál korábban a foglyok angyalának neveztek – és Howard János intenzív munkát kezdhetett a börtönök problémáinak megoldása érdekében.
Róbert éppen a börtönökkel való foglalkozása közben jött rá, hogy tulajdonképpen meg kellene előzni a bűnt, a gyermekekben elkezdve a bajok orvoslását.
Ezután még jobban figyelte az utcán az elhanyagolt, iskolába nem járó, szurtos kis csavargókat. Irodája ablakából leste őket, hallotta durva beszédüket, káromkodásukat, látta vad játékaikat, és valami nyugtalanító hang szólat meg a szívében. De félt ettől a munkától, alkalmatlannak érezte magát. Mit kezdjen ostoba, elvadult kis gyerekekkel? A belső hang azonban egyre sürgette. Belefogott tehát, és összebeszélve a Szent János templom vikáriusával, aki egyben az egyházközséghez tartozó iskola igazgatója volt, cselekvéshez látott. Egy özvegyasszony konyhájában nyílt meg az első vasárnapi iskola. Raikes maga vezette oda a gyermekeket, és ő fizette értük a tandíjat, heti egy shillinget. Az első kísérlet nem vált be; a gyerekek rosszak voltak, és a vasárnapi iskola vezetőjének türelme hamar elfogyott. Máshova kellett költözniük. Raikes lakásához közel akadt egy alkalmasabb hely és vezető. Eleinte csak fiúk jártak. Hogy milyen nehéz dolog volt a fegyelmezés, azt megítélhetjük abból, hogy egy alkalommal valamelyik fiú fiatal borzot vitt magával, és a vezető rémületére, a gyerekeknek pedig nagy mulatságára szabadon bocsátotta. A gloucesterieknek nagy élvezetet jelentett, hogy láthatták az előkelő nyomdatulajdonos urat, amint egy sereg mezítlábas, kócos, rongyos gyerekkel végigmasírozik az utcán. „Ott megy a vadlúd a rongyosaival” - csúfolódtak mögötte. Nem törődött vele.
Munkáját sokszor vízzel kezdte. Nem egyet közülük saját kezűleg mosdatott meg. Elvitte őket a templomba. Ott nem valami kitörő örömmel fogadták érkezésüket. A templomszolgának még a haja is égnek állt. A gyermekek eleinte csak bosszúságot okoztak; Raikes azonban kitartott, és elhatározta, hogy vasárnapjait ezentúl a gyermekeknek szenteli. Maga köré gyűjtötte őket, küszködött velük. Eleinte nem sokra ment, de türelemmel folytatta, amit elkezdett. A tanítás központjává az evangéliumot tette. A gyerekek lassan megérezték, amit eddig nem ismertek: a szeretetet. Ennek a hatása egyre tapasztalhatóbb lett a viselkedésükben.
Raikes saját nyomdájában kis olvasókönyvet nyomtatott ki a gyerekek számára, melynek első összefüggő leckéje ezzel kezdődött: „God is one. God is love.” (Egy az Isten. Az Isten szeretet.) Nemsokára a gyerekeket nem kellett már összeszedni az utcán. Örömmel jöttek, jól érezték magukat.
Egyéb szolgálatra is alkalom nyílt a gyermekek kapcsán. Raikes rájött, hogy rajtuk keresztül a szülők is elérhetők. Elkezdte otthonaikban látogatni őket. Elmondja, hogy ezeken a helyeken az evangéliumon kívül más témáról is beszélni kellett. Egyik családnál például látva a nagy rendetlenséget, tanácsot adott az asszonynak, hogyan hozza rendbe otthonát. A férj sóhajtva jegyezte meg: bárcsak többször eljönne hozzájuk. A családlátogatás rendszeres programja lett, és így olyanokhoz is eljutott az evangélium, akik másképp talán soha nem kerültek volna kapcsolatba vele.
Nem feledkezett meg arról, hogy az elméleti tanítás nem elég. Azzal sem tett meg mindent, hogy néha megmosdatta a gyerekeket, és megszerettette velük a rendet. A pénztárcájába is alaposan bele kellett nyúlnia. A vasárnapi iskolai munka gyakran együtt járt azzal, hogy kenyeret adott, mezíteleneket ruházott, betegeket látogatott. A lelki oktatáson kívül sok más tennivaló akadt.
Háromévi működés után lépett a nyilvánosság elé. Lapjában cikket írt munkájáról. Wesley, hírt hallva eddigi próbálkozásairól, és látva az eredményeket, így írt naplójában: „Istennek céljai vannak a vasárnapi iskolákkal. Meggyőződésem, hogy ezek a helyek sok keresztyén ember bölcsői és táplálói lesznek.” Ettől kezdve az ébredésekkel mindig együtt járt a vasárnapi iskolák felkarolása és terjesztése. Százak, ezrek jártak mindenfelé ezekre az alkalmakra. Végigtekintve azoknak az embereknek a sorát, akiket joggal nevezhetünk a belmisszió hőseinek, azt látjuk, hogy legtöbbjük a vasárnapi iskolából és azok tanítóiból került ki.
A gúnyolódás a munka jó eredményei ellenére nem szűnt meg. Egyesek azonban nem elégedtek meg a csúfolódással, hanem intézményesen is harcot indítottak a vasárnapi iskolák ellen. Csaknem rávették a miniszterelnököt, hogy nyújtson be törvényjavaslatot a vasárnapi iskolák beszüntetése érdekében. Akadtak viszont olyanok is, akik az Urat teljes szívvel akarták szolgálni – őket bátorította ez a kezdeményezés. Ilyen ember volt egy városi cipész, aki Raikes munkájáról olvasva 100 mérföldet tett meg gyalog, hogy a vasárnapi iskolai munkát közelről megnézze. Annyira fellelkesedett azon, amit látott – pedig csak egy sereg kócos, kiabáló gyereket talált -, hogy visszatérve megbeszélte feleségével a dolgot, és házában vasárnapi iskolát nyitott. Elment a téglagyárakba, és az ott dolgozó gyerekeket a Biblia köré hívogatta. Élete végéig kitartott ebben a munkában, és halála után szerény hajlékának helyén épült az a hatalmas, díszes vasárnapi iskolai épület, mely ékesen hirdette, milyen maradandó munkát végzett. Előkelő emberek is felfigyeltek erre a tevékenységre, nemcsak a metodista ébredésen belül – mely a maga munkaterületén teljes bevetéssel végezte ezt a szolgálatot -, hanem világiak is, mint például egy Smith nevű híres közgazdász, aki azt mondta, hogy az apostolok kora óta egyetlen intézmény sem ért el ilyen egyszerű eszközökkel olyan csodálatos eredményt az erkölcsök megváltoztatásában, mint a vasárnapi iskola. Howard János, akit a börtönök apostolának neveznek, szintén személyesen elutazott, hogy megnézze az ottani iskolát. Nagy elismeréssel szólt róla és Raikes Róbertnek a börtönökben végzett szeretetszolgálatáról. Wilberforce, a rabszolgák felszabadításának nagy szószólója ugyancsak megtekintette, bátorította ezt a munkát, és még sokan mások. Többek között az akkori királynő is érdeklődött. Kihallgatásra rendelte magához Raikest, és beszélgetve vele annyira értékelte a munka jelentőségét, hogy ettől kezdve védője, pártfogója volt a vasárnapi iskolák ügyének. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy a miniszterelnök nem merte benyújtani javaslatát az iskola ellen.
Örvendetes következmény volt, hogy nemcsak a metodista ébredés karolta fel Raikes munkáját, hanem az anglikán egyház is, mely egyébként meglehetősen ellenséges álláspontot képviselt az ébredéssel szemben. Az ébredésnek ezt a munkáját elfogadta, és az anglikán egyház főpapjai közös pásztorlevelet adtak ki – persze évek múlva került erre sor -, melyben elrendelik, hogy a vasárnapi iskolák ügyét mindenütt fel kell karolni.
Eleinte szerényen fizetett tanítók szolgálták a nemes ügyet, de az ébredés folytán csakhamar seregestől álltak elő önkéntes munkások, és a vasárnapi iskolai tanítás legkedveltebb munkatere lett azoknak, akik az Urat szolgálni akarták.
A szerény kezdeményezés kiállta a tűzpróbát. A vasárnapi iskola az akkori rossz iskolázási viszonyok közt nemcsak az általános művelődés nagyszerű eszközévé lett, hanem kaput nyitott a gyermekeknek az Isten országa felé, és hűséges munkások életében rakta le a jó alapot.
Raikes 1780-ban tette az első kísérletet, utána még harmincegy évig élt. Amikor 1811. április 13-án, 75 éves korában minden küzdelem nélkül, csendesen elaludt íróasztala mellett, a vasárnapi iskola már erőteljes belmissziói intézménnyé nőtte ki magát. Ebben a munkában találkoznak a föld összes keresztyén népei. A szervezkedés még Raikes életében megindult.1785-ben megalakult Londonban az első vasárnapi iskolai szövetség, majd 1803-ban a még ma is áldással működő „Sunday School Union” (Vasárnapi Iskolai Egyesület). Ma milliókat tesz ki a vasárnapi iskolák száma, és bátran mondhatjuk, hogy a modern viszonyok mellett sok helyen a vasárnapi iskola az egyházak életének biztosítéka.
Különös, hogy a nagy belmissziói munkások és hősök közül éppen Raikes Róbert az, akinek az életéről a legkevesebb adat áll rendelkezésünkre.
Előkelő családból származó felesége volt, mind a hat leányát tengerésztisztek vették feleségül, két fia közül egyik lelkészi, a másik katonai pályára lépett. Halála nem keltett különösebb részvétet szülővárosában. Családján és az őt mélyen gyászoló gyermekseregen kívül nem sokan vettek részt a végtisztességen. A Megváltó szeretetébe gyökerező élete azonban egyik fénypontja az evangéliumi keresztyénség történetének. „Isten dicsőségére, embertársaim javára igyekeztem élni, és ezt az örömet senki nem veheti el tőlem” - mondta.
1880-ban ünnepelték a vasárnapi iskola alapításának századik évfordulóját, és akkor az egész evangéliumi keresztyénség megemlékezett Raikes nemes életéről. Gloucesterben emléktornyot állítottak a hála jeléül, ezenkívül a kegyelet Londonban szobrot emelt Raikes emlékére. A Temze folyó partján, a világváros egyik legforgalmasabb helyén áll ércbe öntött alakja. Bal kezében a Bibliát tartja, jobbjával és hívogató arckifejezésével az Élet Könyvére mutat. Sok millió lélek számára a vasárnapi iskola által lett a Biblia az Élet Könyve.

Testvérközösség Értesítő* 1992. szeptemberi számából



* az Élet és Világosság elődlapja

Vissza a tartalomhoz | Vissza a főmenühöz