A falióra prédikációja. - metkapolna

Go to content

Main menu:

MÉDIA > Élet és Világosság > Visszatekintés az Élet és Világosság múltjába > Egyéb írások

A falióra prédikációja.



Az öreg foltozóvarga műhelyében állt a falióra egy sarokban. Körülbelül ez volt a legdrágább bútora. A régimódi jószág nagy faszekrényében ünnepélyesen, méltóságteljesen ketyegett; minden óra előtt öt perccel megkondult, aztán hangosan megfontoltan ütötte az órákat, mintha maga is számlálgatná.
Egy este Dániel még késő este is munkája mellett ült. Ahogy ott lyukat fúrt az árral, öltögetett, kalapált, eszébe jutott apja halála, és gondolatai támadtak halál és halhatatlanság felől. Néhány emlék bukkant fel a hosszú szunnyadásból, s velük együtt saját halálának gondolata – hová is fog kerülni? A vén falióra hírtelen felkapta a kérdést, és lassú ünnepélyes ketyegése kimért egyhangúsággal ismételgette a rövid mondatot: „Ö-rök-re… ho-vá? Ö-rök-re… hov-á?”  Szünet nélkül, megszakítás nélkül ketyegte a komoly kérdést. Minden más zörejt elnyomott. A magányos éjszakában elviselhetetlenül hangosnak tűnt. Dánielt már zavarta, és elkezdett hangosabban kalapálni; a ketyegés azonban hangosabb lett, s a kérdés egyre sürgetőbb: „Ö-rök-re… ho-vá? Ö-rök-re… hov-á?”
Hirtelen teljes erővel megragadta az emlékezés apja utolsó szavaira: „Isten veled Dániel, de nem örökre!” Az óra pedig folytatta lassan, ünnepélyesen: „Ö-rök-re… ho-vá?”
Dániel végül felállt, félretette a munkát és az ingát leállította. – Csend lett. A cipész visszafordult munkájához. A csend viszont az óra kimért tik-takjától is nyomatékosabban beszélt: „Dániel te bolond vagy, és gyáva is.” – „Igen, az vagyok!” – kiáltott fel hangosan, és elhajította a munkát, miközben szeme tele lett könnyel. „Hiába állítom le az órát, az időt nem tudom feltartóztatni. Jobb, ha megindítom, mert ezzel semmit sem értem el.”
Dániel megindította az óraszerkezetet, aztán ült összekulcsolt kézzel, és Istenre gondolt, törvényeire, jóságára, igazságosságára. Eltöprengett rajta, hány esztendőt hagyott elfutni, anélkül, hogy bizonyosságra jutott volna: hol is végződik majd életútja. Megöregedett, megőszült, s most itt áll Isten előtt: nem úgy mint szeretett gyermeke, hanem vétekkel megterhelve. Ott ágaskodott lelki szemei előtt minden bűne,vagyis az egy nagy bűn: hogy Istenről elfeledkezett. Közben gondolataiba szüntelen beleketyegett a lassú, ünnepélyes kérdés: „Ö-rök-re… ho-vá?” Térdre vetette magát, és felkiáltott: „Uram légy irgalmas nekem, bűnösnek!”
Sokáig tusakodott komoly könyörgésben – látszólag eredménytelenül. Kétségbeesésében abbahagyta az imádkozást, és arcát kezébe temette. „Ö-rök-re… ho-vá?” –kondult bele az óra a magányos csendbe. Hova meneküljek ezek elől az irtózatos szavak elől? Újra letérdelt, és könyörögni kezdett: „Uram, az alázatos és megtört szívet te nem veted meg. Tekints rám, itt vagyok rettegve, összetörve,könyörülj rajtam, és ments meg!”
Szívében egyszerre világosság támadt, és Krisztusban a megfeszített, feltámadott Megváltóban nyugalmat talált. Úgy ahogy volt: tehetetlenül, megsemmisülve belekapaszkodott Jézusba, a bűnösök megmentőjébe. S mint mások, mint megváltottak ezrei, ott talált ő is bocsánatot és békességet. A Szentlélek megmutatta, mi történt érte a kereszten, és kitárta előtte Isten kegyelmét. Hálás hódolattal térdelt az Úr előtt, miközben a sarokban álló óra folytatta üzenetét: „Ö-rök-re… ho-vá?”
Dániel szívéből azonban most már ujjongva tört elő a válasz: „Dicsőség neked Uram! Hozzád a mennybe! Mert aki hisz benned annak örök élete van!”


Testvérközösség értesítő* 1990. januári számából


*az Élet és Világosság elődlapja

 
 
Back to content | Back to main menu