7. rész - metkapolna

A MAGYARORSZÁGI EVANGÉLIUMI TESTVÉRKÖZÖSSÉG

NYÍREGYHÁZI KÖRZETÉNEK, ÉS AZ "ATYÁM HÁZA"
" Jézus Krisztus tegnap és ma és örökké ugyanaz."
Zsid 13,8
Üdvözöljük gyülekezetünk honlapján!
IDŐSKORÚAK GONDOZÓHÁZÁNAK HONLAPJA

TESTVÉRKÖZÖSSÉG

A MAGYARORSZÁGI EVANGÉLIUMI

Tartalomhoz ugrás

Főmenü:

Élet és Világosság > Visszatekintés az Élet és Világosság múltjába > A Metodista ébredés története

A METODISTA EGYHÁZ KELETKEZÉSE
(7. folytatás)




Amilyen mértékben Isten Igéjének világossága Wesley lelkébe hatolt, úgy látta egyre jobban szívének igazi állapotát, s naplófeljegyzéseit így folytatja: „Szűkölködöm Isten dicsősége nélkül! Egész szívem megromlott és útálatraméltó teljes életemmel együtt. Valósággal a harag gyermeke vagyok, a pokol várományosa, mert semmi cselekedetem, igazságom, kiállott szenvedéseim – semmi sem képes megbékéltetni engem Istennel, Akit megbántottam. Ugyanígy nem jelenthetnek cselekedeteim elégtételt a legcsekélyebbért sem bűneim közül, melyek számosabbak fejem hajszálainál. A legjelentéktelenebb bűn is jóvátételt igényel – különben nem állhatok meg Isten igazságos ítélőszéke előtt. Nem marad más reményem, mint hogy Ő maga megigazít a Krisztus Jézusban való váltság által.
Nincs más reményem, mint az, hogy keresem Krisztust, amíg megtalálom és „találtatom Őbenne, mint akinek nincsen saját igazságom a törvényből, hanem van igazságom a Krisztusban való hit által, Istentől való igazságom a hit alapján” (Fil 3,9)
Tény, hogy Wesley környezetében voltak olyanok, akik jóakaratúan a vállát veregették, kedvezően nyilatkoztak róla, és barátságosan el akarták hitetni vele, hogy mégis csak hitben van. Az ilyen rossz vigasztalókat azzal torkolta le, hogy az ördögnek is van hite.
„A hit, amelyre szükségem van, szilárd meggyökerezés Istenben, bizalom abban, hogy Krisztus műve által bűneim megbocsáttattak, s ezért én Isten kegyelmében állhatok. Arra a hitre van szükségem, csak akkor tulajdonunk, ha bizonyosságunk van felőle. Sokan beképzelik maguknak ezt a hitet, pedig a valóságban messze vannak tőle. Az igazi hit megszabadít a bűntől.”
Ilyen lelkiállapotban került vissza 1738 februárjában a harmincötéves Wesley Amerikából Angliába.
Isten már felkészítette egy hűséges szolgáját, hogy Wesleyt átsegítse ezen a súlyos válságon, melyben akkor gyötrődött. Böhler Pétert szemelte ki, a cseh-morva testvérek misszionáriusát, aki Anglián keresztül Amerikába készült, hogy ott missziói munkát kezdjen. Mikor Wesley lelke nagy nyomorúságával megérkezett Angliába, egyáltalán nem sejtette, hogy Isten Németországból küld számára segítséget. Partra szállása után néhány nappal összevezette őt Böhlerrel, a holland kereskedőnek, Weinantznak londoni házában.
„Összetalálkoztam Böhler Péterrel... és Neiser Vencellel, akik éppen megérkeztek Németországból. Mikor megtudtam, hogy nincs ismerősük Angliában, felkínáltam, hogy szállást szerzek számukra, ami sikerült is házigazdám, Mr. Hutton otthonának közelében. Ettől a pillanattól kezdve egyetlen alkalmat sem mulasztottam el a velük való lelki beszélgetésre.” Így hangzik Wesley naplóbejegyzése annak az emlékezetes napnak estéjén.
Néhány nappal később ezt írja: „Egész idő alatt sokat beszélgettem Böhler Péterrel, de nem értettem meg őt – legkevésbé, amikor ezt mondta: „Testvér, testvér, még meg kell tisztulnod a filozófiádtól.”
Ezután elkeseredett harc következett a két komoly, őszinte ember között. A szerény Böhler Péter bizonyára mindörökre névtelen marad, ha Isten fel nem használta volna, hogy az legyen Wesley számára, aki Ananiás volt Damaskusban a tarzusi Saulusnak. Ez a Böhler Péter elkezdett most bizonyságot tenni Wesley előtt a Krisztusban való új életről. Az Úr volt erőssége és bölcsessége, láthatóan ő vezette abban a fáradozásában, hogy Wesleyt megtérésre segítse. Sokat beszélgettek egymással, és Wesley hamar felismerte Böhlerben a lelki embert, akinek valódi tapasztalatai voltak Istennel. És bár Wesley nyolc évvel idősebb volt, alázatosan és készséggel tanult tőle. Böhlernek nem sok idő múlva el kellett hagynia Londont, de az első találkozás után egy hónappal, márc.4-én még egyszer találkoztak. Wesley Oxfordba utazott, hogy meglátogassa öccsét, Károlyt, aki tüdőgyulladásban megbetegedett. Böhler Pétert ott találta Károlynál. Másnap ezt írja Wesley: „Március 5-én teljesen meggyőződtem hitetlenségem felől, vagyis hogy hiányzik nálam az egyedül üdvözítő hit.”
Miután valóságos lelkiállapotát ilyen világosan felismerte, Wesley, aki alapjában véve őszinte ember volt, visszariadt attól, hogy prédikálja a hitet, aminek maga sem volt birtokában. Naplóbejegyzése így szól: „Azonnal ilyen gondolatom támadt: „Hagyd abba a prédikálást! Hogy beszélhetsz másoknak, mikor magadnak sincs hited?- Megkérdeztem Böhlert, mit gondol, abbahagyjam, vagy sem? Ő így felelt: Semmi estre! - Egyáltalán mit prédikáljak? - kérdeztem. Azt felelte:- Prédikáld a hitet, míg magad is el nem nyered. S ha megkaptad, azért fogod prédikálni, mert a tiéd.”
Wesley hatalmasan hirdette tehát a hitet, bár eleinte visszariadt tőle. Egyik kedves Igéje ez volt: „Ha valaki Krisztusban van, új teremtés az.” Szívét betöltötte annak szüksége, hogy Krisztusban új teremtéssé legyen.
Könnyű elgondolni, hogy ment helyről helyre bűnbánatot, hitet prédikálva az értelem, a tudás, a buzgóság nála megszokott hatalmával, miközben elsorolta a hallgatók bűnét, megvizsgálta, elítélte gonosz gondolataikat, hirtelen világosságra hozva, és kárhoztatva ami a szív mélyén rejtőzött. Nem csoda, hogy néhány héten belül nem kevesebb, mint hét templom lelkésze jelentette ki, hogy szószékén Wesley többé nem prédikálhat.
Március huszonharmadikán találkozott harmadszor Böhlerrel. Wesley azt írja erről: „Ismét találkoztam Böhlerrel. Ámulatba ejtett, ahogy az élő hit gyümölcséről: a szentségről és a boldogságról beszélt. Állította, hogy ezek magától értetődően követik a hitet.” Wesley – szerencsétlenségre – hallatlan cselekvőkészséggel rendelkezett. Ezért aztán nem találta könnyűnek, hogy egy helyben üljön, kiöntse szívét Isten jelenlétében, hitben megtagadja Őt és a megváltást. Ennek ellenére komolyan kereste a csendet, a visszavonulást egy ismerőse hampshire-i otthonában. Innen azonban sürgősen visszahívták Londonba. Isten mégis mélyenszántó munkát végzett benne úgyhogy szívéből, mint forrásból a víz, igazi, őszinte imádság tört elő. Pár nappal korábban ezt írta:
„Az összejövetelen, amelyen részt vettem, úgy megtelt a szívem, hogy nem tudtam a megszokott imádság formái közt maradni. Nincs is többé szándékomban előírt imákra korlátozni magam, hanem ezektől függetlenül fogok imádkozni, úgy ahogy az alkalomról alkalomra adódik.”
Wesley megértett ugyan mindannak igazságát, amit Böhler az igazi hit természetéről mondott, valamint a Lélek bizonyságáról, Aki bizonyságot tesz bennünk, hogy Isten fiai vagyunk, de sem felfogni, sem elhinni nem tudta, hogy ez egy pillanat alatt végbemehet az ember szívében. Sokáig abban a tévedésben élt, amivel napjainkban is gyakran találkozunk, hogy a megváltásba lassanként kell belenőnünk. A megtérés – így állítják – inkább fokozatos fejlődési folyamatot jelent, mint hirtelen áthelyezését a sötétség birodalmából az isten csodálatos világosságának országba. Nos az ördögnek ez a szemenszedett hazugsága, mely sok embert fogva tart, akik maguk sem ismerik az újjászületést, és amit többnyire hitetlenek hangoztatnak, ez volt az utolsó akadály Wesley útján a megtérés felé. Legjobb, ha Wesley saját feljegyzéseit elolvassuk erre vonatkozóan: „Egyszerűen képtelen voltam felfogni, amit Böhler Isten hirtelen végbemenő munkájáról mondott. Nem értettem, hogy adhatja egy pillanat alatt ezt a hitet, s helyezheti át az embert hirtelen a sötétségből a világosságba, a bűn nyomorúságából az igazságba és a Szentlélek örömébe. Még egyszer átkutattam a Szentírást erre való tekintettel, különösen az apostolok cselekedeteit. Legnagyobb ámulatomra szinte kizárólag hirtelen megtérések példáira bukkantam. Szinte egyik sem tartott olyan sokáig, mint Pál apostolé, aki három napig volt vakon, tehetetlenül gyötrődve élte át az újjászületést.  Most már csak egy fenntartásom volt, mégpedig a következő: Isten bizonyára csak a keresztyénség kialakulásának kezdetén munkálkodott így, de ez a helyzet időközben megváltozott. Milyen elfogadható okom lehetett arra, hogy higgyem: Isten ma is ugyanígy cselekszik?”
Ez az újabb kérdés semmi nehézséget nem jelentett Böhler Péternek, és már másnap több eleven tanút állított Wesley elé, akik egyenként elmondták, hogy mindnyájan egészen meghatározható időpontban élték át a megtérést. Wesley azt írja erről: „Vasárnap, április 23-án több eleven, fiatal hívő egybehangzó bizonysága kiűzött az utolsó védősánc mögül, mert azt állították, hogy Isten egy pillanat alatt megajándékozta őket szent Fiának kiömlött vérében való hittel, melynek következtében azonnal átkerültek a sötétségből a világosságba, és a bűnből, félelemből a szentségbe, az üdvösségbe. Ezzel érveim végéhez értem. Csak így tudtam kiáltani: „Uram, légy segítségül az én hitetlenségemnek!”
Wesley öncsalása végre befejeződött. Nem akart többé makacsul kitartani amellett, hogy „reméli, talán egy napon szépen felfejlődik” a megtéréshez.
Wesley János most már meggyőződött arról, hogy saját bűnei: a Szentlélekkel szembeni ellenállása és a teljes megalázkodás hiánya késleltette Istenhez való megtérését. Szorongásában újra megkérdezte Böhlert, ne hagyja-e abba mások tanítását. Mire Böhler ismét azt felelte: „Nem.”
Mikor Wesley Károly erről az új tanításról hallott, amit fivére prédikálni kezdett, igen bosszús lett. Károly akkoriban visszaesett betegségébe. Böhler Péter éppen Oxfordban tartózkodott, hogy az angol nyelvet elsajátítsa tőle. És Isten felhasználta Őt Károly életében is, hogy elsegítse oda, ahova bátyja, János már eljutott. Károly szeme megnyílt, és felismerte „az igazi, élő hitet”, mely egyedül képes arra, hogy az embert üdvözítse.
Böhler már másnap elhagyta Londont, hogy Karolinába hajózzék. Wesley naplóbejegyzése mutatja, milyen nagyra értékelte őt: „Ó, milyen hatalmas munkát kezdett Isten, mióta Böhler Angliába jött! Oly művet, mely soha véget nem ér...” Vajon nem prófétai látás mondatta ezt vele? A cseh-morva testvér bejelentés nélkül jött Angliába, és észrevétlen távozott. Alig sejtette, hogy néhány hetes fáradozásával az egész angol történelem folyásának irányát megváltoztatta.

     (Folytatjuk)                                               


                                                                                Testvérközösség értesítő* 1991. júliusi számából   

*az Élet és Világosság elődlapja

Vissza a tartalomhoz | Vissza a főmenühöz