7. rész - metkapolna

A MAGYARORSZÁGI EVANGÉLIUMI TESTVÉRKÖZÖSSÉG

NYÍREGYHÁZI KÖRZETÉNEK, ÉS AZ "ATYÁM HÁZA"
" Jézus Krisztus tegnap és ma és örökké ugyanaz."
Zsid 13,8
Üdvözöljük gyülekezetünk honlapján!
IDŐSKORÚAK GONDOZÓHÁZÁNAK HONLAPJA

TESTVÉRKÖZÖSSÉG

A MAGYARORSZÁGI EVANGÉLIUMI

Tartalomhoz ugrás

Főmenü:

Élet és Világosság > Visszatekintés az Élet és Világosság múltjába > A Metodista ébredés története > William J. Hyde

A METODISTA ÉBREDÉS TÖRTÉNETE

Lóháton és Bibliával - Irány a préri
William J. Hyde
(7. rész)


Hyde-ék Ohióban nagyon barátságos emberek közé kerültek. Csakhogy ebben az államban egészen más légkör uralkodott. Ott, Dakotában most kezdődött az élet – minden a jövőről szólt -, Ohiónak pedig múltja volt, dicsőséges múltja, és az itteni lakók idejüknek legalább a felét azzal töltötték, hogy hátrafelé néztek. Az egyházakat is úgy lehetett volna jellemezni, hogy „halál van a fazékban”.
Hyde azonnal munkához látott, mert szilárdan hitte, hogy az evangélium friss ereje a leghalottabb állapotokat is megelevenítheti. Tizenhárom héten át evangélizált, minden városban legalább három hétig. 195 új, hitvalló tagot vett fel, és egy sereg egyletet alapított – segélyegyletet, vasárnapi iskolákat, missziói egyesületeket, ifjúsági csoportokat. Mire a lelki élet ott így felvirágzott, a következő konferencián – egy év múlva – Hyde-éket elhelyezték Centerburgba. Itt volt Hyde első ohiói összeütközése az alkoholistákkal.
Bár az országban szesztilalom volt érvényben, sokan kijátszották ezt a rendelkezést. Egy napon előkelően öltözött uraság jelent meg a városban, aki nem volt ugyan orvos, de recepteket forgalmazott, melyeken a neve mellett ez a megjegyzés állt: „Alkoholt csak receptre adok”.
Gyanús módon egykettőre megnövekedett a súlyos betegek száma, akik naponta olyan mennyiségű whiskyvel és borral távoztak a különös idegen szállásáról, ami legalább egy évig „kúrálhatta” volna őket. S ami még furcsább: néhány nap múlva újabb adagért jelentkeztek. De ki mert volna kételkedni a tiszteletreméltó gyógyász tudományában, aki állandóan fekete öltönyben járt fehér nyakkendővel, nagy selyemkalapot hordott, és aranyfejű sétapálcája nélkül meg nem jelent sehol.
„Mister Selyemkalap” - mert ezt a nevet ragasztották rá – ez alkalommal azonban emberére akadt. Amikor elegendő bizonyíték összegyűlt ellene, bíróság elé kellett állnia.
A tárgyalás előtti napon Hyde ezt a címet adta prédikációjának: „Az ördög selyemkalapban.” Nevet nem említett, ez fölösleges is volt a hallgatóság számára, de alaposan „kiprédikálta” a törvényt kijátszó várost. Másnap az alkohol ellenzői kora reggel megtöltötték a tárgyalótermet, nem hagyva helyet Mr. Selyemkalap cimboráinak. Az ál-doktor ügyvédje Hyde-et hívatta először a tanúk padjába. Miután feleskették, az ügyvéd felkérte: mondja el, hogy miről prédikált előző nap a templomban. A bíró helyt adott a kérelemnek.
„Nagyságos urak – mondta Hyde -, készséggel eleget teszek a kérésnek, de a prédikáció, amit tegnap tartottam, negyvenöt percig tart.”
„Folytassa a tanú a vallomást?” - fordult a bíró az ügyvédhez.
„Nem! - kiáltott az ügyvéd. - Küldjék el!”
A hallgatók tomboltak a nevetéstől, alig lehetett lecsillapítani őket. Mr. Selyemkalapot egy évi börtönre ítélték.
Másnap este Centerburg hű polgárai elárasztották ajándékaikkal a bátor lelkészt, de az ellenfél „ajándékai” sem hiányoztak. Teleszórták a templom előterét és bejárati csarnokát üres whiskys üvegekkel. Hyde pedig előfizette egy évre a mértékletességi egyesület lapját, és beküldte Mr. Selyemkalapnak a börtönbe.
Vessünk egy pillantást Hyde derűs családi életére is. Ahol gyermekek vannak, ott minden előfordul, ami gyermekek között csak előfordulhat. Például ilyen: amikor az édesanya vasárnap reggel végigmustrálja egész kis csapatát, kiderül, hogy Etel ötletekben gazdag bátyuskája pénteken fodrászt játszott, és néhányat lenyírt a kislány fürtjeiből. Az apa sem marad ki az ellenőrzésből. Különösen mivel van egy furcsa szokása: prédikáció alatt többször előveszi és kiteregeti a zsebkendőjét. Minnie folyton attól retteg, hogy férje egyszer egy lyukas rongyot képes meglengetni a gyülekezet előtt.
Milyen büszkén néz végig a lelkész vasárnap délelőttönként az első padban ülő családján! A tekintélyes megjelenésű anya egyik oldalán két, másikon három gyermek ül szép rendben, s ha fészkelődni vagy sugdolózni kezdenek, anyjuk meg sem fordul, csak kicsit keményebben férje szemébe néz, odanyúl a rendetlenkedőkhöz, és megcsípi. Egy alkalommal feltűnt az apának, hogy mialatt a gyülekezet felállt énekelni, három leánya állandóan szája előtt tartotta a zsebkendőjét. Csak nem kaptak torokfájást? - tűnődött. Otthon aztán kiderült ebéd közben, hogy a három kis imposztor kekszet rágcsált, azt igyekeztek elrejteni.
Egy karácsonyt náluk töltött Harry bácsi, Vili fivére. Este a szülők látogatni mentek, és a nagybácsira bízták a gyerekek felügyeletét, akik a jól befűtött cserépkályha mellett játszottak. Másnap reggel az anya hiába kereste az építőkockákat. „Elégettük – jelentették a gyerekek diadallal-, de Harry bácsi megengedte.” Igen, a nagybácsi belemélyedt egy könyv olvasásába, és a kis lurkók  minden kérdésére egy „ühüm”-el felelt. No, legközelebb Carter nénire bízták az apró népet. Az idős hölgy kényelembe helyezte magát egy karosszékben a nappali szobában azzal a bizonyossággal, hogy a gyerekek odafent a hálószobájukban alszanak. A nappali szoba mennyezetén egy ráccsal fedett nyílás volt, hogy a fűtött helyiségből felszálljon a meleg levegő az emeleti szobácskákba is. A lurkók kitalálták, hogy fent jól lehet melegedni ennek a rácsnak a tetején, sőt ennél jobb ötletük is támadt. Kiemelték a rácsot, és a nyíláson át lelógatták a lábukat az alsó térségbe. Egyszer csak nagy puffanással leesett a vasrács pontosan a néni orra előtt. Mire szegény felvonszolta csekély mázsácskáját a lépcsőn, az összes gyerek édesen és mélyen „aludt” az ágyban.
Kedves, derűs légkörben nőtt a gyereksereg. A napi program mindig családi áhítattal kezdődött. Reggeli után a gyerekek iskolába mentek, az apa pedig bevonult dolgozószobájába, ahol legalább három órát töltött tanulmányokkal, elmélkedéssel. Nem volt számára „igazi” a hét, ha legalább egy új könyvet át nem olvasott, s amikor egy-egy konferenciáról a friss olvasnivalókkal hazatért, türtőztetnie kellett magát, hogy azon nyomban valamennyit el ne olvassa. Szabad idejükben a kicsiknek is voltak apró kötelességeik, amiket el kellett végezniük. Az év fénypontját a családi táborozás jelentette. Nemcsak nekik, hanem az egész egyháznak. Szabadságukat összekötötték lelki alkalmakkal, és valami szép helyen tíz napot együtt töltöttek, néha két-háromezren. Hol sátorban, hol faházban laktak. Ezek az évről évre ismétlődő alkalmak egyszersmind szép családi és baráti találkozók voltak. Az összejöveteleket legtöbbször szabadban tartották. Este evangélizáció volt egy hatalmas sátorban, reggel és délután kisebb csoportokra oszolva bibliaórákon vettek részt. Emberek százai tértek meg ezeken a táborozásokon. Külön alkalmakat tartottak a gyermekek számára – persze játékra is volt lehetőségük. És milyen csodálatos volt este, amikor a lelkes tömeg egymás után énekelte a szebbnél szebb énekeket a Sankey-énekeskönyvből, és hallgatta a prédikátorokat, akiket különben talán soha nem hallottak volna. A tábort vezető lelkész egy kis pénzbeli támogatást is kapott – kb. 15 dollárt naponta.
Valamelyik prédikáló körútján megajándékozták Hyde-et egy kosár szép őszibarackkal, amit feltétlenül haza akart vinni feleségének és a gyerekeknek. Hazafelé borzasztóan fülledt levegő volt a vonatban. Hyde óvatosan maga mellé tette a kosarat az ülésre, nehogy felrúgja valaki. Az éjszaka folyamán többen bekukkantottak a fülkébe, szippantottak egyet, és mosolyogva megkérdezték: „Őszibarack, mi?”
A lelkész büszkén válaszolt: „Bizony, Indiana legszebb, legnagyobb őszibarackjai!”
Egy idő múlva ismét bedugta valaki a fejét: „Őszibarack, mi?”
Amikor megérkeztek, Hyde vigyázva felemelte a kosarat, amiből gyanús, barna lé folydogált. Félve, hogy a kosár füle leszakadhat, egyik kezével alulról megtámasztotta, mire a lé még gyorsabban és még barnábban csorgott. „Őszibarack, mi?” - kérdezte ironikusan saját magától, és megvárta míg mindenki leszállt. Majd óvatosan lemászott – és otthon elásta a pompás ajándékot. Később, ha az apát valami különösen szép ajándékkal akarták meglepni, legalább egy valaki mindig tanácsolta, hogy vegyenek neki egy kosár őszibarackot.
Az áthelyezés nemsokára ismét bekövetkezett – most Orrville-be kerültek. Intelligens, rendezett anyagi körülmények közt élő emberek voltak a város lakói. Hyde-ék is otthonosan mozogtak már az Államokban, szinte bennszülötteknek számítottak. Vili idestova tizenöt éve prédikált, s bár az embereknek általában nehéz önmagáról kritikát alkotnia, Hyde megállapította, hogy beszédstílusa sokat javult. Nem volt annyira érzelmektől fűtött, mint az első években, s arra is ügyelt, hogy ne hadonásszon karjával, „mint a cséphadaró”. Bár tudta, hogy a prédikáció nemcsak a fej, hanem a szív dolga is. Nem tévesztette szem elől, hogy milyen sokat számít a személyes átélés.
Világosan látta, hogy az egyháznak olyan lelkipásztorokra van szüksége, akik az emberek minden bajában, és problémájában készek segíteni.
Azokat az éveket Moodynak, a tüzes evangélistának szolgálatai előzték meg, akinek az üzenete ezreket, tízezreket rázott fel az Egyesült államokban és Angliában. Mondanivalója egyszerű volt: Jézus azért halt meg, hogy megmentse a bűnösöket; halála érvényes számodra, még ha az emberiség söpredékéhez tartoznál is. Amikor rátalált Sankeyre, aki azután éveken át kísérte Moodyt énekes szolgálataival, olyan munkatársi közösség jött létre, amilyen talán soha nem volt azelőtt evangéliumi körökben.
Más jelentős prédikátorok is előkészítették a talajt Hyde korának igehirdetői szolgálata számára. És ő szívesen tanult jót mindenkitől.
Ott volt például Gunsaulus, akinek csodálatosan szép volt a stílusa, csak a drámai részeket szerette erősen hangsúlyozni. Valamelyik jóakarója aztán elküldte Európába, ahol bőségesen nyílt alkalma másokat hallgatni, és saját beszédtechnikáját korrigálni.
Nagyon szerette Quayle püspököt, aki borzas, elálló vörös hajával igazán nem keltett tudós benyomást. De ki törődött ezzel? Amikor felállt, és elkezdte: „...Tegnap láttam egy virágot...”, már rabul ejtette a hallgatóit, akik pedig alig sejtették, hogy ebből az egyszerű kezdetből milyen hatalmas prédikáció kerekedik. Ismét egy másik beszédének logikus felépítésével nyerte meg a hallgatókat – bár hiányzott belőle valami szívbeli melegség.
Volt olyan püspök is, aki az utolsó részletig mindent beosztottjai szájába akart rágni. De annyi munkát halmozott össze, hogy az utasítások végén az egyik prédikátor megkérdezte: „Püspök úr, és mikor engedélyezi a levegővételt?”
Négy évig szolgált Hyde Orrville-ban, ami akkoriban szokatlanul hosszú időt jelentett egy metodista prédikátornak. Nem is csodálkozott, amikor a következő konferencián Bereába helyezték.
                                                                                                  (Folytatjuk)
 
Az Élet és Világosság 1994. januári számából 

Vissza a tartalomhoz | Vissza a főmenühöz