7. rész - metkapolna

Go to content

Main menu:

MÉDIA > Élet és Világosság > Visszatekintés az Élet és Világosság múltjába > Isten szántóvetői > 17. Hans Krebs

ISTEN SZÁNTÓVETŐI

(7.)
Hans Krebs



A halál torkából kiragadva
Különös módon növekedett a Krebs család 1956-ban. Az apa meglátogatta Kielben az árvaházat, és alkalma volt betekinteni a szülők nélkül felnövő gyerekek életébe.  Úgy gondolta, kettőt örökbe fogadhatna. De mit szól hozzá majd a felesége? Hiszen a munka terhét ő fogja viselni. „Ne hívjuk fel a mamát, hogy a véleményét megkérdezzük?” - fordult vele utazó gyermekeihez. „Felesleges – mondta a nevelt lánya. - Anyánk bizonyára azt mondaná, hogy a telefont nyugodtan hagyhattuk volna, hiszen mindennel egyetért, amit a férje helyesnek lát az Isten országa dolgában.”
Így aztán hazaérve Hans nem virágcsokorral köszöntötte feleségét, hanem két alvó gyermeket adott át: a hatéves Anitát és az ötéves Manfrédot.
Néhány héttel később Hans éppen a társalgót meszelte, amikor hasfala a jobb oldalon kiszakadt, és sérv keletkezett. Bal oldalon már körülbelül harminc éve volt egy sérve, de ez az új nagy fájdalmat okozott. Ő azonban nem sok ügyet vetett rá, s egy hét múlva a müncheni kiállításra utazott. Ott többször nagyon rosszul lett, ezért felkeresett egy professzort, akit korábban is ajánlottak neki. Az orvos nem találta sürgősnek a dolgot, Hans azonban Münchenben maradt, s néhány nap múlva műtőasztalra került. Kiderült, hogy a frissebb keletű sérvnek a környéke tele volt vérrel, gennyel, alig tudták az életét megmenteni. A sikeres műtét után újra életveszély fenyegette, mert a túlságosan mélyre adott érzéstelenítő injekció mérgezést okozott, s ennek következtében teljesen feldagadt. Amikor végre hazaengedték, a fürdővízbe adagolt fertőtlenítő éjszaka szívrohamot idézett elő. Az orvos közbelépése jobbulást eredményezett, de másnap reggel újabb szívrohamot kapott. Minden igyekezet hiábavalónak bizonyult. Este fél hat körül beállt a klinikai halál. De a beteg közvetlenül utána felült – azt hitték, az élet utolsó rándulása következik. Ő azonban kijelentette, hogy Isten csodálatosan meggyógyította. Felesége és gyermekei kiimádkozták a halál torkából. Az orvos maga sem mondhatott mást, mint hogy itt valóban csoda történt.

Zuhanás – Isten kezébe
Utána újabb nagy próba várt a családra. 1956. szeptember elsején, egy szombati napon Martin, Walter és Richárd, a három felnőtt fiú buzgón dolgozott a második épület vakolásán. Este fél tízkor tették le a szerszámot. „Hétfőn már csak a vakolatra szórt kavicsok zizegését fogjátok hallani” - szólt Richárd az édesanyjának. Ki gondolta volna, hogy hétfőn már mind a három fiú az örökkévalóságban lesz?
Vasárnap hegyi túrára készültek a vendégekkel együtt – a Himmelshorn csúcsára akartak feljutni. Hajnali hatkor indultak. Együtt olvasták a reggeli áhítat Igéjét a Jelenések könyvéből a megszámlálhatatlan seregről, mely az Isten trónja előtt áll; akik nem éheznek, nem szomjaznak többé, s akiknek a szeméről Isten minden könnyet letöröl.
A csoport egyik fele a könnyebb utat választotta, a három Krebs fiú a nehezebbet. Ezt azonban még szüleinek sem árulták el. Szándékuk hátterében az állt, hogy a veszélyes manőverrel felvételt nyerjenek a hegyi mentő szolgálatban való  részvételre.
A megbeszélt időben a három fiú nem jelent meg a csúcson. A csoport azt gondolta, hogy közbejött akadályok miatt esetleg visszafordultak. Amikor este fél hétkor visszaértek az üdülőbe, a fiúkat nem találták ott. Az apa bibliamagyarázatra készült, a hívők öröméről akart beszélni, mely a bűnbocsánat örömével kezdődik, és a mennyei sereg ujjongásával fejeződik be. A riasztó hírre azonnal értesítették a hegyi mentőket, s velük együtt vonultak ki lámpákkal, kötelekkel az eltűntek keresésére.
„Életem legszörnyűbb éjszakája volt – vallotta később az apa. - Állandóan az a kérdés gyötört, hogy vajon hol fekszenek a fiaim összetörve, fájdalmak között.” Éjfél körül a sűrű köd miatt abba kellett hagyni a keresést, de másnap reggel újabb mentők bevetésével folytatták a munkát. Hirtelen két piros rakéta szállt a levegőbe, jelentve, hogy két halott hegymászót találtak. Az apa szívében ott pislákolt a remény, hogy legalább egy megmaradt a három fiú közül. Délután azonban a várakozás utolsó szikrája is kialudt: mind a hárman életüket vesztették.   
A vigasztalás mécsesét azonban nem olthatta el a fájdalmas esemény, s erről a három fiú sírfelirata is tanúskodik. Sírkövükön ez olvasható: „1956. szeptember másodikán lezuhantak, de Isten kezében maradtak.”
Miért engedte Isten mindezt megtörténni? A megrendítő esemény nemcsak a szülők szívéből váltotta ki ezt a kérdést. Miért lett ilyen tragikus vége a három nagyszerű hívő fiú életének, akik közül kettő teljes idejével az Úr szolgálatára készült? Ki tud erre a kérdésre megnyugtató, minden rejtélyt megoldó feleletet adni? Bizonyára akkor kapjuk meg a választ, amikor eljön az idő, melyről az Úr így nyilatkozott: „Ama napon nem kérdeztek engem semmiről.” A szülők s a velük együtt gyászolók abban a bizonyosságban nyertek vigasztalást, hogy az Úr karja 1956. szeptember 2-án sem rövidült meg, nem ejtette ki kezéből a 300 méteres mélységbe zuhanókat. Hallgassuk meg, hogyan nyilatkozott az apa: „Nem azt kérdeztük, mi volt az oka ennek a szörnyű eseménynek, hanem hogy mi volt Isten célja vele. Csak azt mondhattuk most is, hogy mások megmentése.
Ajándékot jelentett a hátramaradottaknak, hogy a szerencsétlenül járt fiúk fényképezőgépét épségben megtalálták azokkal a felvételekkel együtt, amit útjuk elején készítettek. Az édesapa később számtalan előadásán megmutogatta a képeket, és a feszülten figyelő hallgatóságnak mindig feltette a kérdést: „Ha ti most szerencsétlenül járnátok, hol töltenétek az örökkévalóságot?” Nem egyszer megtörtént, hogy emberek a három fiú esetét hallva megértették az örök élet komolyságát, és rendezték életüket Istennel. A Krebs szülők ilyenkor megsejtettek valamit az Úr nehéz és sötét útjainak titkából. Csendben és hálás csodálkozással szemlélték, hogyan lesz a veszteségből és mély fájdalomból értékes gyümölcs Isten dicsőségére és emberek javára.

Isten vigasztalása a szenvedő anyai szívnek
Krebs felesége egyre azért könyörgött, hogy szégyent ne hozzon az Úr nevére. Nem volt könnyű látás nélkül hinni. Isten kegyelme által azonban jó bizonyság lehetett.
Eleinte úgy érezte, mintha egy mindent elborító ár zúdulna rá. Gyötrő kérdések kínozták a szívét. „Mi vétkeztünk, vagy a fiúk? Talán nem imádkoztunk értük eleget... De hiszen nem tudtuk, hogy a veszélyes útvonalat választották. Talán túlságosan magabiztosak voltak?... Ki tudna mindezekre a kérdésekre válaszolni? Azonban ha Isten mindig így büntetne, ki maradna akkor életben?”
Nem, Istennek ezer lehetősége volt a megmentésükre, de Ő ezt így akarta. És ki foghatná meg a kezét, hogy megkérdezze: mit cselekszel?
Hogy szerették azt az éneket az Úr gyengéd szeretetéről! Miért volt most olyan kemény? Testvérek azzal vigasztalták őket, hogy Istennek igen nagy a bizalma a Krebs szülők iránt, különben nem engedte volna ezt a tragédiát megtörténni.
Ámulva látták, mit jelent a szentek közössége.  Hívők ezrei könyörögtek értük magányosan és közösségekben. És száz meg száz levél érkezett drága, vigasztaló szavakkal.
Bizonyára nem tudták volna elviselni a szenvedést anélkül a tudat nélkül, hogy gyermekeik csak előrementek, s ők majd követik őket.
Egy haldokló misszionárius így imádkozott: Uram, ha a szolgálatom helyett engem akarsz, legyen meg a Te akaratod!” Hívő férj a halottas ágyán ezekkel a szavakkal vigasztalta a feleségét: „Tudod, mennyi testi gyengeséggel küszködve szolgáltam az Urat azzal, amim volt, és úgy, ahogy tudtam. Engedd, hogy hazatérjek a dicsőségbe!”
Igen, az édesanya lélekben elengedte három fiát, hogy a mennyei seregben szolgálják Mesterüket. De milyen kettős az emberi szív! Amit csak Isten a megtérés óta benne munkált, az mind igent mondott az Úr végzésére. De a földi, az apai, anyai érzés feljajdult, sírt és panaszkodott, és csak az Ige tudta lecsendesíteni. 
„Mindig csodáltam Jóbot – mondta az édesanya -, de most el kell némulnom előtte. Ő, aki Jézust és ígéreteit nem ismerte, így tudott szólni: 'Az Úr adta, az Úr vette el, áldott legyen az Úr neve!' Apai szíve talán reszketett és vérzett közben, de Isten így is -vagy éppen ezért – elfogadta vallomását. Ezért akarom én is szívem mélyéből dicsérni és magasztalni Uramat és Megváltómat...”
A Krebs házaspár megtapasztalta, hogy csak az tud igazán vigasztalni, aki maga is elnyerte Isten vigasztalását. Néhány hónapig egy hamburgi házaspár volt a vendégük, akik átélték a rettenetes árvíz pusztítását. Az asszony szülei a ruhásszekrény tetejére menekültek, a víz azonban emelkedett, s ők belefulladtak. Nem lehetett megvigasztalni őket. Minden kísérlet hiábavalónak bizonyult. Az asszony elvesztette a hitét. Hazatérésük után mégis azt írták, hogy a súlyosan megpróbált Krebs szülők bátorítása jó földbe hullott magvetés volt. Az ég lassan kiderült felettük, és belekapaszkodtak a búcsúzásnál hallott szavakba: „Isten nem rak ránk nagyobb terhet, mint amit el tudunk viselni, és segít hordani is.” Igen, aki a szenvedés mély völgyén áthalad, annak része lehet a szenvedés áldásában.

Egyedül Jézus 
Az ötvenes évek végén Krebs úgy látja: megosztja az üdülő vezetését hívő atyafiakkal. Nem akart a maga számára sem anyagi hasznot, sem dicsőséget az addig elért eredményekből. Alkalmazott lett a saját intézményében, mely az évek folyamán több szép épülettel bővült. 1979-ben aztán végleg visszalépett, s csak néha-néha segített be. „Minden, amit a feleségem és én, valamint a gyermekek tehettünk – mondta -, egyedül Megváltónk kibeszélhetetlen kegyelmének a műve. Neki kell állnia mindig a középpontban!”
Önéletrajzát ezekkel a szavakkal fejezi be: „Nincs semmi olyan gazdag, oly meglepetésekkel teli, mint az élő Istennel való együtt járás. Várj nagy dolgokat Istentől! Vágj bele nagy dolgokba Istenért! Tapasztalj nagy dolgokat Istennel!”
 
                                                                                                                      
 
Az Élet és Világosság  1994. januári számából
 
 
Back to content | Back to main menu