5. rész - metkapolna

Go to content

Main menu:

MÉDIA > Élet és Világosság > Visszatekintés az Élet és Világosság múltjába > A Metodista ébredés története

A METODISTA EGYHÁZ KELETKEZÉSE
(5. folytatás)



Wesley, a Lincoln Kollégium tanára

1726 márciusában Wesley közölhette szüleivel az örömhírt, hogy megválasztották a Lincoln Kollégium tanárai közé. Szülei boldogan vették tudomásul a közlést, hisz ezzel megszabadultak az állandó pénzügyi terhek nyomása alól. Ettől kezdve János, aki személyes kiadásai felett szigorú takarékossággal őrködött, már támogatta szüleit.
Az oxfordi egyetem Lincoln Kollégiumában – ami a rendet és világnézetet illeti – magasabb mércére talált. A görög nyelv lektorának és egyes osztályok felügyelő tanárának nevezték ki.  Óratervet állított fel önmagának, ami kemény követelmények elé állította: minden héten foglalkozott a héber, arab, görög és latin nyelvvel, etikával, metafizikával, filozófiával, retorikával valamint teológiával.
A külső változással egyidejűleg Wesley udvariasan szakított minden társával, aki nem volt hajlandó hozzá hasonlóan, egy megfontolt, értelmes életcélt követni – olyan életet, melynek jutalma az örök dicsőség.
Szülei sürgős hívása 1727 augusztusában Wrootéba vezette. Idősödő édesapja mellett itt két és fél éven át segédprédikátori szolgálatot teljesített. Majd visszahívták a Lincoln kollégiumba.
Wrootéba Wesley rengeteget prédikált, anélkül, hogy hallgatóinál valamilyen eredményt ért volna el. Sokkal később sajnálkozva írja erről az időről: „Prédikációim nyomorúságosak, gyümölcstelenek voltak. Sem a bűnbánat alapelveit, sem az evangéliumot nem prédikáltam, mivel természetesnek tartottam, hogy hallgatóim hívők (megtért emberek), és többségüknek egyáltalán nincs szükségük bűnbánatra.”
Wesley, aki maga sem ismerte akkor még a megtérést, beleesett a meg nem tért prédikátorok tévedésébe: a Biblia magasabb mondanivalóját a bűnbánat alapvetése nélkül tálalta. Nem csoda tehát, hogy Wesley, aki prédikációi nyomán hatalmas lelki eseményeket várt, nagy áldásokat, mely munkáját majd követik, igen csekély okot talált holmi sikeres eredmény feletti lelkesedésre.

A „szent klub”
Károly, Wesley János öccse a Westminster iskolából szintén Oxfordba került, mégpedig a Krisztus Egyháza Kollégiumba. János az első alkalmat megragadta, hogy meglátogassa őt, s a hitről beszéljen vele. Ennek a témának azonban Károly igen hamar véget vetett: „Micsoda? Csak úgy ripsz-ropsz szentet akarsz csinálni belőlem?” - Ebből a vallás iránti nyilvánvaló ellenszenvből azonban – János Wrootéban tartózkodásának ideje alatt - igazság utáni, őszintén kereső vágy lett. Hirtelen - maga sem tudta, hogyan - Károly felébredt a veszélyes lelki alvásból. Ezt írta Jánosnak Wrootéba: „Nincs ember, akit oly készséggel és szívesen választanék lelki vezetőmnek, mint téged. Hogy most így gondolkodom, azt nagyrészt valaki imájának köszönhetem (valószínűleg anyáménak), mert magam sem tudnám megmondani, hogyan és miért ébredtem fel lelki tespedtségemből."
Ez a levél jellemzi leginkább annak a mély lelki közösségnek kezdetét, mely a két Wesley fivért Krisztus ügyében összekötötte. Kétségtelenül az anya, Wesleyné vívta ki térdén fia, Károly számára a győzelmet, és a láthatatlan Hatalom, melyhez Zsuzsanna folyamodott, megtörte a csalóka világ varázsát, mely a fiatal egyetemi hallgatót hatalmába ejtette.
Amikor János Wrootéból visszatért Oxfordba, fiatal hallgatók egy csoportját találta ott, akik öccséhez Károlyhoz társultak, és akik a lelki dolgokat halálos komolyan vették. Jánost készségesen maguk közé fogadták, sőt Károly nagy örömére és megelégedésére vezetőjükké választották. Ami Jánost illeti, Isten felkészítette erre a felelősségteljes munkára, mert Oxfordba való visszatérte előtt mérföldeket utazott, hogy felkeressen valakit , aki igen kegyes hívő hírében állt. Ennek az embernek a szavai ott visszhangoztak a szívében: "Fiatalember, Istennek akar szolgálni es a mennybe kerülni? Gondoljon arra, hogy egyedül nem fog tudni szolgálni neki; keressen lelki barátokat, kössön barátságot lelki emberekkel, mert; a Biblia nem ismer magányos hívőséget!"
Ennek, a kis társaságnak a tagjai nem akartak beletörődni a dolgok természetes folyásába. Szilárdan eltökélték, hogy minden erejük bevetésével tiszta, és módszeresen összeállított szabályok szerint rendezett életet élnek, s ezenkívül szüntelen harcolnak a magukban felismert gonosz ellen. Isten szívében már készen állt a hatalmas terv ezeknek a közös látásra jutott fiatalembereknek a jövőjével kapcsolatban.
A Szent Klub első helyen álló, legfontosabb tevékenysége a Biblia tanulmányozása volt. „Bibliakutatásuk - jegyzi fel valaki - komoly, odaadó, önkéntes és kitartó volt.” Maga Wesley így számol be erről: „Kezdettől fogva - vagyis attól az időtől mikor négy fiatalember egymással szövetkezett - mindegyikre ráillett a név: homo uni libris, egy könyv embere. Minden ügy megítélésére nézve egyetlen mércét ismertek: ezt a könyvet. S ezt állandóan szemükre vetették. Gúnyolódva fanatikusoknak, Biblia-molyoknak nevezték őket, mivel - mint moly a gyapjúból - állandóan a Bibliából táplálkoztak… és valóban azért fáradoztak kitartóan, hogy úgy gondolkodjanak, úgy beszéljenek, ahogy Isten Igéje azt elvárta tőlük.”
A Krisztus Egyház Kollégiumának egy fiatal diákja jegyezte meg gúnyosan a Szent Klubról: „Úgy látszik, létrejött a módszereskedőknek (metodistáknak) valami új fajtája.” - És attól kezdve ezt a nevet, ragasztották rájuk.
Nemsokára a Szent Klub nagy feltűnést keltett az egyetemen. A diákok gúnyolódtak, csúfolkodtak, a Szent Klub tagjai azonban rettenthetetlenek voltak. Diakóniai tevékenységük - szegények támogatása, utcáról összeszedett gyerekek oktatása börtönökben folytatott munka a rabok között - meglehetősen sok bosszúságot, megütközést okozott arisztokratikus egyetemi körökben, úgyhogy tiltakozó gyűlést hívtak egybe, a Szent Klub ténykedése ellen. A Klub tagjai azonban ügyet sem vetettek az ellenük felhozott vádakra. Az oxfordi körök goromba gúnyolódása nem tudta eltántorítani őket szándékuktól, hogy az igazi hit útját kövessék. Készen álltak a kinevetésnél, tiltakozó gyűléseknél nagyobb gyalázatot is magukra vállalni.
Egy fiatalember mélyen megrendülve figyelte, amint a Klub tagjait gúnyolódó tömegen keresztül előrementek az oltár előtti korláthoz, hogy az Úrvacsorában részesüljenek. George Whitefieldnek hívták ezt a fiatalembert - egy vendéglős fia volt. A Pembroke kollégium hallgatója volt Oxfordban. Alacsony származása miatt nem mert a Klubhoz csatlakozni; Wesley Károly azonban összebarátkozott vele, és bevezette a Szent Klub tagjai közé. A Károlytól kölcsönkapott könyvek lelkileg felébresztették, élő kapcsolatra segítették Istennel és egyengették útját egy közeli megtérésnek.
Korábban, mikor Wesley még egyedül járta a kigúnyoltak, megvetettek útját, édesapja a következő bátorító szavakat írta neki: „Van ember, aki elhiszi, hogy az ördög meghalt, esetleg alszik, vagy nincs munkása már itt? A keresztyén erkölcs bizonyára el tudja viselni, ha kinevetik! – Az, Aki Urunk és Mesterünk, valamivel többet szenvedett értünk, mielőtt felment a dicsőségbe. Ha mi itt nem vagyunk készen a nyomdokaiba lépni, hiába reménykedünk, hogy egykor részünk lesz az Ő dicsőségében.”
A heti terv, amihez a Klub lelkiismeretesen ragaszkodott, a következő volt: a barátok eleinte vasárnap esténként találkoztak. Később minden héten két estét töltöttek együtt, végül minden estét hat órától kilencig. Összejöveteleiket imádsággal kezdték, tanulmányozták a görög Újszövetséget, olvasták a klasszikusokat, megvizsgálták az elmúlt nap eseményeit, aztán megbeszélték terveiket a következő napra s végül egyszerű vacsorával befejezték összejövetelüket. Minden héten magukhoz vették az Úrvacsorát, hetenként kétszer böjtöltek és módszeres önvizsgálatnak vetették alá magukat. Mindezzel egy célt követtek: hogy Isten akaratát töltsék be mindenben, és buzgók legyenek a jó cselekedetben. Bizonyára senki, aki Krisztus nevét hordja, nem képes kivonni magát az alól a kihívás alól, mely ezeknek a fiataloknak őszinte, megszentelt keresztyén életéből árad.
Gambold, a Szent Klub egyik tagja elmondja, hogyan fáradoztak mások pásztorolásában: „Minden erejükkel igyekeztek az újonnan körükbe érkezett egyetemi hallgatókat rossz társaságtól óvni, és bátorítani a tiszta, szorgalmas diákéletre Ha az újak közül valamelyiknél különösebb érdeklődést vettek észre, meghívták reggelire, és egy csésze tea mellett igyekeztek ellátni néhány jó tanáccsal és útmutatással. Megismertették őt más, helyes gondolkodású fiatalemberrel; általában segítettek neki tanulmányai nehézségeiben és közölték vele céljaikat, meggyőződésüket. Ha elég érettnek találták, elé adták a komoly hívő élet szabályait, és, nagy gonddal őrködtek, felette.”
Bibliatanulmányozásuk egyik legelső gyümölcseként a szegények és szenvedők iránti egészen új szeretet érlelődött meg bennük, és ez a szeretet elvezette őket a város piszkos utcáiba s a börtönök sötét, nyirkos celláiba.
A Szetnt klubhoz tartozó William Morgan különösen együtt érzett a foglyokkal, a betegekkel, és rendszeresen látogatta őket, hogy sorsukat enyhítse. A Wesley testvérek buzgón követték példáját. Megszerezték a hatóság engedélyét is, hogy folytathassák a foglyok között ezt a keresztyén tevékenységet. Rendszeresen látogatták a szegényeket és betegeket, támogatták őket, s ennek érdekében önmaguktól vontak meg mindent, ami az élethez nem volt feltétlenül szükséges. Számukra elképzelhetetlen lett a kényelmes, önelégült, fényűző életforma, mert szívük egyre a körülöttük élő nélkülözésben, nyomorúságban vergődőkhöz vonta őket.
Wesley János egy élménye az akkori időkből olyan szívbe enged betekintést, melyet a szegények iránti valódi szeretet töltött be.
János találkozott az utcán egy szegény, rettenetesen lesoványodott leánnyal és megszólította: "Olyan vagy, mint aki félig éhen halt. És nincs más, amit felvegyél csak ez a vékony ruha?” A leány így felelt: „Uram, amit lát rajtam, az mindenem.” Wesley a zsebébe nyúlt, de az szinte üres volt. Eszébe jutott azonban, mennyi kép függ szobája falán, melyek most mintha vádolni kezdték volna. így mondja beszámolójában: ”Egy kérdés cikázott át bennem: vajon így szól-e majd hozzád Mestered: ,Jól van, jó, és hű szolgám! Szobádat gyönyörűen kidíszítetted annak az árán, amivel ez a szegény teremtés a hideg ellen védekezhetett volna.' Ó isteni igazságosság! Ó Irgalom! Szobám falán ezek a képek nem ennek a szerencsétlen kislánynak vérét kívánják az én kezemből?”
Ki állítaná ezek után, hogy Wesley világtól idegen, filozófus volt? Nem, meggyőződése minden helyzetben óriási mértékben befolyásolta gyakorlati életét. Amikor Wesley évi jövedelme 30 font volt, 28-at magára költött, és kettőt jótékonysági célokra adott. Következő évben hatvan fontot keresett, de következetesen 28-at tartott meg magának, a többi 32-vel jótékonykodott. Soha nem gyarapította vagyonát, s nem kereste a világ javait a maga számára, hanem évről-évre megmaradt egyszerű életmódja mellett. Amikor 90 fontra nőtt évi bevétele, akkor is a 28 fontot tartotta fenn magának, és a többit oda adta. A negyedik esztendőben 120 fontot kapott az egyetemtől, de ez sem jelentett változást a háztartásában. 92 fontot elajándékozott, és 28-at megtartott.
Apjának volt oka rá, hogy örvendezzen két fia ifjúkori keresztyén buzgóságának. Csupán ennyit láthatott egyelőre gyermekei fáradozásának gyümölcseiből. Azt írja: „Minden okom megvan arra, hogy Istennek hálát mondjak. Két fiat adott nekem Oxfordban, akiket kegyelemmel, bátorsággal ruházott fel, hogy hadat indítsanak a világ és az ördög ellen - s ez a legjobb út, ami legyőzésüket illeti."


(Folytatjuk)


Testvérközösség értesítő* 1991. májusi számából


*az Élet és Világosság elődlapja

 
 
Back to content | Back to main menu