3. rész - metkapolna

A MAGYARORSZÁGI EVANGÉLIUMI TESTVÉRKÖZÖSSÉG

NYÍREGYHÁZI KÖRZETÉNEK, ÉS AZ "ATYÁM HÁZA"
" Jézus Krisztus tegnap és ma és örökké ugyanaz."
Zsid 13,8
Üdvözöljük gyülekezetünk honlapján!
IDŐSKORÚAK GONDOZÓHÁZÁNAK HONLAPJA

TESTVÉRKÖZÖSSÉG

A MAGYARORSZÁGI EVANGÉLIUMI

Tartalomhoz ugrás

Főmenü:

Élet és Világosság > Visszatekintés az Élet és Világosság múltjába > A Metodista ébredés története > William J. Hyde

A METODISTA ÉBREDÉS TÖRTÉNETE

Lóháton és Bibliával - Irány a préri
William J. Hyde
(3. rész)


A préri prédikátora
William lassan megszokta a dakotai préri életét. Elszenvedte az irtózatos nyári hőséget, és megismerkedett a farmerek emberfeletti küzdelmeivel. Itt mindig minden változóban volt: a termőföld, az időjárás, a lakosok.
Naponta újabb és újabb tapasztalatokkal gyarapodott. Először látta, hogyan hasítja fel az eke az ugart, először figyelhette meg a jellegzetes gyepkunyhó építését. Sőt részt is vett benne. A messze földről összegyűlt szomszédok, akik segítettek a fiatal, újonnan betelepülő házaspárnak egyszerű otthonukat felépíteni, eleinte csipkelődtek vele.
- Sosem hittem volna, hogy egy mennyei kalauz a földmunkához is ért!
- Megtanulták a prédikátoriskolában a baltát is emelgetni?
- Hé, lelkész, maga görögül káromkodik, hogy előkelőbb legyen?
Hyde tudta, hogy mindez csak tréfa, és az is marad, amíg képes olyan gyorsan dolgozni, mint a többiek. Ezért noszogatni kezdte őket:
- Mi lesz, emberek? Hát nem dolgozunk? Ha valaki meglát minket, még azt hiszi, hogy szép kis segítség az ilyen, csak fecsegnek, de nem dolgoznak semmit!
Pedig a valóság az volt, hogy hónapok óta elszokott a fizikai munkától, és délután már szinte összeesett a fáradtságtól. De a lazításban nem ő akart példát mutatni.
- Magába a munka ördöge bújt - jegyezte meg a vezető. - Egyszer elmegyek az imatermébe, és meghallgatom, hogy a beszéde is ilyen lendületes-e, mint a fejszéje!
Napközben egyetlenegyszer tartottak szünetet, hogy megebédeljenek. Házi füstölésű sonka, tojás, kávé, kétszersült került elő - a préri szokásos menüje. De a legválasztékosabb lakoma sem vidította volna úgy fel az embereket, mint a közös munka, a társas együttlét. Igen elcsendesedtek, amikor négy óra tájban felcihelődtek a kocsikra, a pónik hátára, és búcsút vettek annak tudatában, hogy sokáig nem lesz részük ilyen közösségben.
Bármilyen hasznos volt ilyen közös munkából kivennie a részét, Wili tudta, hogy akkor tud igazán segíteni lelkileg az embereknek, ha egyenként megismeri őket. Egy este a vihar miatt nem tudott hazamenni, és az éjszakát Perkinséknél töltötte. Az asszony elmesélte, milyenek voltak első benyomásai a prériről. Férje közvetlenül az idetelepülés után hat hónapig a fővárosban dolgozott, az asszony pedig a farmon maradt, hogy a törvényszabta feltételeknek eleget tegyen. Esténként kiállt a kapuba, és csodáért imádkozott.
- Istenem, add, hogy valami kinőjön a földből! - mondta.
Minden olyan tökéletesen sík egyhangú volt. Nem tudna Isten legalább egy icipici dombocskát teremteni? Régi hazájában is sokszor volt egyedül, de itt valósággal rászakadt a magány. Aztán kis szünet után hozzátette:
- De ha már megszokta az ember, szinte még szereti is. Hyde aznap este hálát adott Istennek mindazért a természeti szépségért, amit eddigi életében láthatott, és kérte az Urat, vezesse rá, hogy tudna ezeknek a farmereknek megmutatni és közvetíteni valamit abból a gazdag életből, amit a Mindenható fenntartott számukra. Mielőtt elaludt, a telepesek vágyai, nélkülözései, szükségletei alapján már összeálltak szívében a következő vasárnapi prédikáció irányvonalai.
Szinte öntudatlanul futottak át gondolatain az ének sorai:
Nem, soha magam,
Nem, soha magam;
Az Úr így ígérte ezt meg:
soha nem leszek magam.
Néha bejelentés nélkül is ellátogatott valahova. Petróleumot vásárolt egyszer a kis imaterem lámpáiba, amikor a bolt előtt ácsorgók közül valaki megszólította:
- Maga hisz az imádságban, nem?
- Persze, hogy hiszek.
- Próbálja ki a tudományát az öreg Quiggsen. A prémbundámat adom a maga öreg zakójáért, ha imádsággal ki tudja csalogatni őt a lustaságból.
Az első adandó alkalommal Hyde felkereste a családot. Már messziről hallatszott egy női hang szirénája. Kaffantó kutya jelezte, hogy vendég közeledik, s amikor Wili megjelent az ajtóban, jókora gyereksereg rebbent szét és bújt a szék mögé, szekrény mögé, asztal alá. A háziasszony a szoba egyik sarkában vajat köpült.
- Jöjjön csak be, és üljön le - tessékelte a vendéget. - A köpülést nem tudom abbahagyni. Ha kész vagyok, vihet haza egy kis írót.
Kezével elhessentett egy pár tyúkot a székről, és odamutatott.
- Maga a prédikátor, ugye? - kérdezte aztán. - Hallottam, hogy a metodisták egy fiatal legénykét küldtek, aki gyülekezetet fog alapítani. Reméljük, sikerül neki.
Hyde éppen meg akarta köszönni a szíves érdeklődést, amikor az asszony odabökött a távolabbi zugba valami ágyfélére, amin a férje feküdt.
- Már megint hever - jegyezte meg röviden.
Ekkor egy négy év körüli leányka közeledett William felé. Korához képest igen vékony és gyengécske volt, és a prédikátor még életében nem látott emberen ennyi mocskot. A gyermek haja egyetlen megfilcesedett fekete masszának tűnt, pedig eredetileg gesztenyebarna, göndör fürtjei lehettek.
- Ez Delsie - biccentett felé az asszony. – Nem egészen komplett. Más, mint a többiek. Néha odaül apa ágya mellé, mintha szeretné.
Delsie le nem vette szemét a látogatóról. Nem szólt, nem mozdult, csak nézett.
Hirtelen nagy riadalom támadt, mert az egyik gyerek felborított az asztalon egy üveg zöldbabot. Quiggsné odaugrott, hogy a tettest nyakonverje, de ő már kiiszkolt az ajtón. Anyja néhány borsos megjegyzést küldött neki, s ha nincs ott a prédikátor, bizonyára valami kézzel foghatóbb is utánarepül.
A lárma felriasztotta az asztalon békésen alvó macskát, mely ijedtében ugrott egy nagyot, és pontosan a köpülőben kötött ki. Quiggsné, mintha skorpió csípte volna meg, felpattant, bal kezével kiragadta a megrémült jószágot, jobbjával pedig mindkét oldalról lecsapta róla, ami ráragadt, vissza a köpülőbe. Aztán az állatot kihajította a gyerek után az ajtón, visszaült a helyére, és tovább köpült.
- Ami lejött róla, az úgyis az Íróban marad - jegyezte meg lakonikus rövidséggel. Hyde körül forogni kezdett a világ. Azért annyit még meg tudott tenni, hogy odalépett a házigazda ágyához, érdeklődött hogyléte felől, és megígérte, hogy ha szabad, nemsokára ismét eljön.
Ez bizony gyenge lelkigondozói látogatás volt - állapította meg, amikor imádság… és író nélkül távozott. Hazafelé menet azon gondolkozott, hogy segíthetne Delsien. Aztán eszébe jutott az eset a macskával, és nevetnie kellett. Megállapította, hogy Quiggsnénak egész elfogadható filozófiája van: a bosszúság, a kellemetlenség, az összetűzés szép sorjában helyreigazodik. "Minden az Íróban marad."
Gyakran elkísérte dr. McLeant vidéki útjaira. Hyde élvezte ezeket a közös utakat. Meglátogattak egy családot, ahol a fiú élete valahogy kisiklott. és a börtönben kötött ki.
- Hyde - kérdezte McLean -, mit teszünk mi itt Grotonban a fiatalokért? Az egyház jövője velük áll vagy bukik. Miért kell nekünk, presbiteriánusoknak olyan keményen küzdenünk, hogy megnyissunk egy főiskolát a számukra? És nektek, metodistáknak miért van hasonló nehézségetek? Honnan fogunk prédikátorokat kapni új gyülekezeteink számára? Mivel járulunk hozzá, hogy keresztyén fiatalokat neveljünk, akik üzletemberek, politikusok lehetnek? A mi feladatunk, hogy a felelősséget az emberekbe plántáljuk.
Egy délután megszokott útja helyett átvágott a mezőn. Szomorú látvány tárult a szeme elé: összeomlott gyepkunyhó, amit teljesen benőtt a fű. Olyan volt, mint egy nagy sírdomb. Lakóit felőrölte a préri, majdnem belepusztultak az itteni életbe. El kellett költözniük. Este eltöprengett rajta, hogy a zöld halom eltemetett reménység sírdombja volt-e, vagy mérföldkő az élet országútján. Bizony nem tudott a préri minden felvetett kérdésére válaszolni.
Elkövetkezett augusztus. az aratás ideje. A föld bőségesen fizetett. A gazdák jóleső érzéssel javítgatták vagy cserélték ki "igazira" a házukat, gyarapították bankbetétjüket.
Hyde számára az ősz az egyház évi konferenciáját jelentette. Egész nyáron tanult, és remélte, hogy a konferenciai vizsga letétele után teljes jogú lelkésszé szentelik. Csakhogy a konferencia színhelye háromszáz mérföld távolságban volt, és neki hiányzott az útiköltségre való. Nagyon szűkre szabott fenntartási költségeit és a gyülekezet minden kiadását a látogatók szabad adományaiból kellett fedeznie. Minden centről pontos feljegyzést vezetett. Az eltelt három hónap végén egyenlege három dollárra rúgott. Isten az utolsó pillanatban mégis gondoskodott az utazás költségeiről.
Nyár folyamán találkozott dr. Travellerrel két vonat között, és bevallotta, hogy még egyetlen hivatalos tagja sincs.
- Tagok tehát nincsenek Grotonban, de egy sereg bűnös - felelte Traveller. - Ha ezek megtérnek, jó metodisták lesznek belőlük.
Hyde örült a konferenciának. Tudta, hogy találkozhat más prédikátorokkal. Misszionáriusok is lesznek ott, és hallhatja izgalmas történeteiket. Végighallgathatja a kerület összes jelentését. Es izgulhat a többiekkel együtt, amikor utolsó este kihirdetik az áthelyezéseket. Addig a pillanatig mindenkinek a sorsa a levegőben lóg. Aztán hogy dédelgetik a prédikátorokat a konferencián! Ők a vendégek, akiknek levágják a hizlalt tulkot. Igen, a konferencia a metodista prédikátor számára az év fénypontja.
Két napon át hallgatta a kül- és belmissziói jelentéseket. Aztán a gyülekezeti beszámolók következtek. Mint legfiatalabb, ő állt a lista végén. Amikor őrá került a sor, felállt.
- Nevem William J. Hyde - olvasta. - Június óta vagyok Dakotában. Brown kerületben három egyletünk van, a legnagyobb Groton. (Követte Wesley szokását, és a kis csoportokat inkább egyleteknek nevezte, míg eléggé megnőttek, úgyhogy joggal gyülekezetnek lehetett nevezni őket.) Grotonban öt tagot tudok jelenteni, két férfit és három nőt, és mindegyiknek van valami szolgálata. A konferencia harsogó nevetésben tört ki. A püspök felállt.
- Fiatal barátom – mondta -, ez a legszokatlanabb konferenciai jelentés, amit életemben hallottam. - Pedig már elég öreg ember volt.
Egyhangúlag beválasztották a konferenciába, és megszavaztak évi száz dollárt a missziói kiadásokra, amiből huszonötöt mindjárt meg is kapott.
Hazatérve, mikor négy hónapon belül másodszor szállt le a kis grotoni állomáson, úgy érezte magát, mint otthon gyerekkorában, amikor a konyha ajtófélfáján megjelölték a magasságát. Az volt az érzése, hogy növekedett. Emlékezetébe idézte Traveller szavait, amit júniusban odakiáltott neki: "Dig or die (szánts vagy halj meg), Hyde testvér!" Es felkészült, hogy még egy évig szántani fog. Lovat, kocsit, lószerszámot vásárolt, hogy munkáját jobban elvégezhesse, és nagyon szigorú munkaprogramot állított fel. Még a tél beállta előtt kialakult a szükséges kapcsolata minden telepessel, akit csak a kocsijával elérhetett. Egyre sűrűbben hívták lelkigondozói szolgálatra. Sokszor ült egy-egy beteg ágya mellett, akiről az orvos már lemondott, s akit már csak az imádság és szeretet szála kötött a földi élethez. És sokszor indult haza a gyepkunyhóból, amikor a hajnal első sugara felderengett az égen, azzal a jóleső érzéssel, hogy csoda történt, és az élet visszatért az ernyedt tagokba.
Egy alkalommal Bert Ulham holtteste mellett virrasztott. Reménykedve várta, hogy a feleség, Molly enged elkeseredett merevségéből, és békességet talál. Az asszony azonban némán és egyenesen ült egész éjjel egy kemény széken.
- Molly - szólította meg hajnali kettő felé -, maga nem ad semmi esélyt Istennek.
Az asszony dühösen felcsattant.
- Istennek esélyt adni? Mire? Ellopta tőlem a férjemet, anélkül hogy esélyt adott volna neki. Istennek emberek milliói állnak rendelkezésére, nekem csak egy volt: Bert. Isten megkapja őt egy örökkévalóságra, nekem csak három évre adta oda. Istennek jó, Ő fenn élhet az aranyos mennyországban. Ha egyedül maradna egy gyepkunyhóban, majd megértené, milyen nagy szükségem volt Bertre! Miért nem hagyta itt?
- Üljön ide, Molly - mondta Hyde gyengéden -, beszéljük meg ezt Isten és Bert jelenlétében. Nézze, én ezt így látom: Bert szerette a lovakat, de különösen a tüzes vérűeket. Jól kezelte őket, de azt akarta, hogy még tüzesebbek legyenek. Jó két lova volt, de kicsit ijedős. Ezt is Isten számlájára akarja írni?
Az asszony hallgatott.
- Bert olyan szerszámot használt, ami nem volt kifogástalan. Elszakadt egy helyen, ahol Bert megfoltozta, amikor a lovak ijedősen megugrottak. Ezért Isten a hibás?
- Maga szerint talán Bert a hibás? – vágott vissza Molly.
- Nem, csak maradt egy gyenge hely, amiről Bert nem tudott. Ezért penderült ki a kocsiból, és halt bele a sérüléseibe.
- Mások nagyobbat esnek, mégsem halnak meg. Miért nem mentette meg Isten? - sírt fel az özvegy.
- Molly - vágott mélyebbre Hyde -, milyennek képzeli maga Istent? Úgy gondolja, hogy állandóan körben futkos, és így szól: "Most gyorsan valami puhát terítek ez alá az ember alá" vagy „most kihajítom a kocsi ülést, hogy az ember arra essen, és kitörje a nyakát"?
- De hiszen Ő a verebekről is gondot visel!
- És rólunk is. De ez nem jelenti, hogy minden nehézségtől megkímél. A verebek is küszködnek a viharban, és elhullanak a forgószélben. De az Úr számon tartja őket. Veszély azonban mindenütt leselkedik ránk, és értelmünket használnunk kell, hogy amennyire lehet, kikerüljük azokat. Sokszor viszont a legjobb szándékunk sem segít. A titkokról Isten egyszer majd félrehúzza a függönyt.
Molly szemmel láthatóan felengedett.
Hyde tovább beszélt.
- Isten a világot jónak teremtette, az embert is. De mivel a világ és az ember elvesztette tökéletességét, ezért van baj, betegség, szerencsétlenség. Azonban nem Isten küldi ezeket. Segít nekünk, hogy minden eszközt és képességet felhasználva leromboljuk azokat az ördögi összefüggéseket, amik a bajt előidézik. Isten nem küld szerencsétlenséget. Amikor ez mégis bekövetkezik, segíteni akar, hogy elhordozzuk es átjussunk rajta. Ő a legjobbat akarja számunkra. Magának is segíteni akar, Molly, hogy Bert nélkül folytatni tudja az életét. Isten akkor van a legközelebb, amikor a legjobban szükségünk van rá. Nem akar most beszélni vele?
Az asszony alig hallhatóan válaszolt.
- Tegye meg maga.
Imádkoztak. Molly feje az ágy végére csuklott, és arcán végigfolytak az első könnyek, a békesség előhírnökei. Aztán megkérdezte:
- Valóban hiszi, amiket itt nekem mondott, hogy Isten nem büntetésből, fenyegetésből küldi a halált?
- Teljes szívvel hiszem.
- Miért nem mondta ezt eddig senki nekünk? Én erről még soha így nem hallottam.
- Nos - felelt Hyde meggyőződéssel -, én amíg csak élek, olyan Istenről akarok az embereknek prédikálni, Aki a szeretet Istene, Aki jó mennyei Atya, és összehasonlíthatatlanul többet tesz gyermekeiért, mint amennyit egy földi szülő tenne vagy tehet a családja érdekében. Isten magát is használhatja országának munkájában.
- Engem? - ámult Molly. - Mire tudna engem használni?
Sokáig beszélgettek a különböző gyülekezeti feladatokról elhagyottak, gyerekek, betegek között.
Amikor a reggeli szellő a gyepkunyhó kis ablakán beosont, Molly felállt, és eloltotta a petróleumlámpát. Első alkalommal vetett egy hosszú pillantást férje holttestére.
- Szerettem őt - mondta halkan - És most már nem gyűlölöm Istent, hogy elvette tőlem.
Távolról lovak patájának csattogása hallatszott. A prédikátor tudta, hogy szomszédok közelednek, akik segíteni fognak Mollynak a házi munkában. Elbúcsúzott, és hazafelé indult. Útközben azon gondolkozott, hogyan segíthetne az özvegyen.
Az alkalom nem késett sokáig. Delsie, Quiggsék fogyatékosnak hitt gyermeke a rossz gondozás következtében súlyosan megbetegedett. Az orvos, Hyde és házigazdájának leánya segítségével a gyermek Mollyhoz került, aki egy kis rábeszélés után elvállalta az ápolását. Két probléma oldódott meg ezzel. Delsie valósággal kivirult, mert megkapott mindent, amit a szülői házban nélkülöznie kellett; Molly pedig a férje halála miatt felhalmozódott szeretetet kiönthette valakire. Amikor Quiggsék néhány hónap múlva kijelentették, hogy tulajdonképpen nem érte őket veszteség, mióta eggyel kevesebb kenyérpusztító van a házban, Bert özvegye készséggel vállalta a gyermek további gondozását. Csak Hyde csodálkozott, hogy Quiggs mama anyai érzései látszólag kimerültek abban, hogy világra hozta a gyermekeit.


(Folytatjuk)


Élet és Világosság 1993. szeptemberi számából


Vissza a tartalomhoz | Vissza a főmenühöz