22. Lord Ashley - metkapolna

Go to content

Main menu:

MÉDIA > Élet és Világosság > Visszatekintés az Élet és Világosság múltjába > Isten szántóvetői

ISTEN SZÁNTÓVETŐI

Anthony Ashley-Cooper (Lord Ashley) 
(1801–1826)



Valamikor azzal vádolták a metodizmust, hogy tagjai mind a társadalom legalsóbb rétegéből kerülnek ki, csak ott tud eredményes munkát folytatni. Bár ez nem felel meg így a valóságnak, hiszen sok magas állású ember csatlakozott a mozgalomhoz, mégsem megvetendő, hogy a metodista ébredésen keresztül az ország legnyomorultabbjai közül sokan jutottak élő hitre. Számos esetben ezek az egyszerű emberek hatottak a felsőbb társadalmi körökben élőkre. Lord Ashley, aki mind származása, mind állása révén igen nagy tekintélynek örvendett, a döntő lelki hatást egy cselédlánytól kapta.
Édesapja, Shaftesbury hetedik grófja, Anglia történelmében nagy szerepet játszó családok leszármazottja volt, édesanyja pedig a negyedik Marlborough herceg lánya. Egyetlen gyermekükre, lord Ashley Cooper Antalra fényes jövő várhatott. Családi összeköttetései, tehetsége, jó megjelenése, fényes szónoki képessége alkalmasakká tették volna a legmagasabb állami hivatalok elnyerésére, ő azonban – amikor választani kellett – minden habozás nélkül a kisemmizettek mellé állt, és a legnagyobb kitüntetésnek tartotta, hogy a „szegények és munkások barátjának” nevezték.
Isten már gyermekkorában erre nevelte. Apja rideg, komor ember volt, aki fiát sosem szerette igazán. Anyja társadalmi kötelezettségei, a fogadások, a szórakozások miatt „nem ért rá” foglalkozni vele. A grófi csemetének szomorú gyermekkora volt. A fényes környezetben magányos maradt. Isteni kegyelem, hogy nevelését a ház egyik hívő alkalmazottjára, az idős, hűséges Millis Máriára bízták. Az öreg cselédlány a metodista ébredés befolyása alatt állt, és a fiúcska szeretet után sóvárgó lelke nála talált igazi megértésre. Mária nevelte a gyermeket, ő tanította meg imádkozni, tőle hallotta a bibliai történeteket, ő intette minden jóra. A legmélyebb lelki hatást a fiú rajta keresztül kapta, s ez vezette később Krisztushoz. Hét éves volt a gyermek, amikor hűséges gondviselője meghalt, s emlékét Shaftesbury grófja haláláig megőrizte. Így nyilatkozott róla: „Ő volt az én különös gondviselésem, az életben legjobb barátom.” Az órát, amit az öreg cselédtől kapott, mindvégig megőrizte és használta. Mária halála után a most már igazán magára maradt fiúnak sokszor kellett éheznie, fáznia, és gyakran szenvedett el méltatlan bánásmódot. Nem volt jobb dolga az iskolában sem, ahová a szülők nyolcéves korában beadták, s ahol négy éven át tanult. Az akkori nevelési módszer miatt ott is gyakran kijutott neki az éhezés és a vad, kegyetlen büntetés. De így kellett ennek történnie. Szükséges volt, hogy a szegény gyermekek későbbi pártfogója megismerje az elhagyatottságot, a méltatlan bánásmód keserveit.
Tizenkét éves korában kellemesebb környezetbe, a híres harrowi iskolába került. Ez alatt az idő alatt volt szemtanúja egy borzalmas jelenetnek. Ittas munkások vitték az utcán vállukon egy koporsóban társuk holttestét; egyikük elbotlott, és a koporsó lezuhant a földre. Shaftesbury akkor határozta el, hogy minden erejét a szegények és munkások életének, helyzetének jobbítására fordítja, és ezt a fogadalmát mindvégig hűségesen megtartotta. Oxfordi egyetemi tanulmányainak elvégzése után külföldi utazásra indult, ahonnan 1826-ban tért vissza . Ekkor – 25 éves korában – választották be a parlamentbe, ahol apja haláláig, vagyis 25 éven át lord Ashley néven szerepelt. Édesapja elhunyta után átvette a vagyont és a grófi címet, és ettől kezdve 1885-ben bekövetkezett haláláig mint lord Shaftesbury működött a parlament felsőházában. A szeretet jegyében hordozta és végezte törvénytevői tisztét. Minden beszédében, írásában és cselekedetében egy nagy kérdés foglalkoztatta: hogyan tehetné mások életét szebbé, nemesebbé, örömmel teljesebbé. Családi címerükben két szó volt: „Szeress és szolgálj!” Teljes szívvel magáévá tette ezt a felszólítást, és életét hozzá igazította.
Első parlamenti beszéde a rettenetes bánásmódban részesülő lelki betegek: az elmebajosok érdekében hangzott el. Naplójában így ír erről: „Isten segítségével megtettem az első lépést az emberek jólétének előmozdítása érdekében. Bárcsak napról napra mind többet tehetnék!” Már a következő évben megválasztották az elmebajosokat felügyelő bizottság elnökévé, és ezt a tisztséget lelkiismeretesen viselte egész életén át. Két törvényjavaslatot nyújtott be az ilyen szegény élőhalottak elhelyezésére és kezelésére vonatkozóan, melynek elfogadása után az állam később egy gazdag magánszeméllyel közösen háromszázezer font ráfordítással menhelyet állított fel a lelki betegek számára. Ha semmi mást nem tett volna, már ezért a munkájáért a legnagyobb emberbarátok sorában lenne a helye.
Ennél nagyobb és elszántabb küzdelmébe került a gyermekmunkások és általában a munkásosztály helyzetének javítására irányuló törekvése, mivel ezen a területen sok kapzsi, önző érdekbe ütközött. Megdöbbenve tapasztalta, hogy itt még a papság sem állt mellé. Hiába kérte, hogy nyilatkozzanak, foglaljanak állást az egyház nevében. Elvárta volna, hogy akik Krisztus evangéliuma képviselőinek vallják magukat, azokat maga mögött lássa ebben a vállalkozásban. De süket fülekre talált. Hitét bizonyítja, hogy ez a negatív tapasztalat nem törte le.
Sok nagyszerű szolgálata mellett Shaftesbury a szegény gyermekek mentését tűzte ki élete fő feladatául. Már 1833-ban olyan törvény megalkotását követelte, mely megtiltja, hogy a szövőgyárakban nők és gyermekek napi tíz, szombaton pedig hat óránál többet dolgozzanak. Angliában ekkor négymillió szövőipari munkás volt, ennek több mint fele nő és gyermek. Tizennégy évig kellett harcolnia Shaftesburynek, míg a javaslatból törvény lett. Ez a küzdelem nagy áldozatába került. Számot kellett vetnie azzal, hogy a szegények és kizsákmányoltak érdekeinek képviselése elzárja előle az utat a kitüntetések és jól javadalmazó állások felé. Pedig aránylag szerény anyagi körülmények között élt. Apja, aki egyáltalán nem értett vele egyet, viszonylag csekély évjáradékot adott neki, még azután is, hogy Shaftesbury 1830-ban megnősült, s az akkori miniszterelnök mostohaleányát, Cowper Emiliát feleségül vette. Olyan asszonyt kapott, „akinél jobbat és hívebbet Isten egy férfiúnak sem adhat”. „Menj és győzz!” - mondta férjének, amikor ő egy alkalommal ingadozott.
Az 1830-as években nagy agitáció folyt a gabonavámok eltörlése érdekében. Shaftesbury mint konzervatív politikus kezdetben ellene volt ennek. Mikor azonban belátta az eltörlés szükségességét a szegények érdekében, inkább lemondott mandátumáról, hogy ne kelljen lelkiismerete ellen szavaznia. Sem hízelgés, sem fenyegetés nem térítette le arról az útról, amit a szeretet jelölt ki számára. Pedig a szó igaz értelmében praktikus ember volt. Mindent megvizsgált, de a szeretet éleslátásával.
Észrevette a kéményseprő gyermekek nyomorúságát. A kapzsi munkaadók többnyire elhanyagolt, községi szegényházi gyermekek sorából szerezték be az olcsó munkaerőt. Kis fejletlen gyermekeket alkalmaztak arra, hogy bemásszanak a kéménybe és kiseperjék. Shaftesbury nem nyugodott addig, míg törvényerőre nem emelték azt a javaslatát, hogy a kéményseprő mesterek súlyos börtönbüntetés terhe mellett nem alkalmazhattak 16 éven aluliakat erre a testnyomorító munkára.
Azután meglátta a többieket is: a szénbányákban, téglagyárakban és egyéb munkaágakban foglalkoztatott gyermekeket. Igazi apostola volt a gyermekvédelemnek. A gyengéket az erősebbekkel szemben megvédő, emberies törvények egész sorozata az ő szerető lelkében fogant meg, és megalkotásuk Shaftesbury működésének 60 éve alatt mind az ő nevéhez fűződik. Sok elavult azóta ezek közül a törvények közül; helyükre jobbak, tökéletesebbek, igazságosabbak léptek. Shaftesbury azonban úttörő volt, és olyan előítéletekkel kellett szembeszállnia, amelyekre ma talán senki sem vállalkoznék.
Nemcsak gyermekekét, általában az egész munkásosztály érdekét szívén hordozta. A nagy ipari fellendülést szükségszerűen társadalmi átalakulás követte Angliában; a munkások ipari központokba özönlöttek, a városi lakosság rövid idő alatt hihetetlenül megnövekedett. A régi kor eszközei nem voltak elégségesek az emberek testi-lelki jólétének munkálására. Intézmények egész sorozatára volt szükség. Shaftesbury felismerte a helyzetet, és mindenütt elöl járt ezeknek létesítésében. Nem hagyhatjuk említés nélkül különösen azt a két szociális munkáját, melyet a közegészségügy és ezzel kapcsolatosan a lakásügy terén végzett.
Személyesen vizsgálta meg a munkáslakások nyomorúságos körülményeit, és felvetette a munkásotthonok felállításának eszméjét. Javasolta, hogy építsenek „mintalakásokat” olyan fiatal munkások számára, akik keresztyén emberhez illő módon kívánnak lakni. Jellemző, hogyan érvelt a munkások lakásviszonyainak megjavítása érdekében. „Sokat beszélnek manapság a népnevelésről – mondta. - De kérdem, mi a haszna, ha a nap hat óráján át az erény és illem szabályaira tanítjuk a gyermekeket, azután visszaküldjük őket a szenny és kicsapongás sötét zugaiba, ahol mindannak ellenkezőjét látják, amire elméletileg megtanítottuk. Nem kívánhatjuk azoktól, akik gyermekségükben ilyen környezetben élnek, hogy később a keresztyén ember méltóságával járjanak.”
Shaftesbury sürgetésére alkották meg a közegészségügyi törvényt, mely az illetékességébe tartozó ügyek intézésére „Egészségügyi Tanácsot” hozott létre. Shaftesbury hosszú ideig volt ennek elnöke, és jó törvények, intézkedések egész sora fűződik nevéhez. Ő maga is szép példával járt elöl. Mikor apja 1851-ben meghalt, és Shaftesbury a családi birtok kezelését átvette, súlyos anyagi gondjai ellenére első dolga volt, hogy bérlői és munkásai számára mintalakásokat építtetett.
Sokat tett az iskolázás és nevelés ügyének emelésére. Az ő nevéhez fűződik a „rongyosok iskolájának” megerősödése és működése. A nagy angol regényíró, Dickens nevezte el így azokat az iskolákat, amelyeket önkéntes keresztyén férfiak létesítettek London legsötétebb kerületeiben a züllött gyermekek számára. 1844-ben alakult meg a „Rongyosok Iskolájának Egyesülete”, melynek Shaftesbury volt alapítója és első elnöke. Az intézmény iránti szeretetére jellemző, hogy haláláig használta egyszerű fekhelyének takarójául azt a pokrócot, amelyet a rongyos iskolák iparos tanulói készítettek. „Kényelmesen pihenek alatta, és közel érzem magam a szegény gyermekekhez” - mondta.
Az angol társadalom Shaftesbury iránti kegyeletből nagy szeretettel és áldozatkészséggel támogatta később is ennek az egyesületnek a munkáját, mely utóbb felvette az alapító nevét, és pártfogója az uralkodó lett. Az angol iskolai viszonyok rendeződése után nyomorék gyermekek gondozását tűzte ki feladatául, és évente 8000 gyermeket üdültetett.
Nagy része volt Shaftesburynek a modern angol iskolai törvények megalkotásában is. Ő nyilvánította ki a törvényt megelőző nagygyűlésen azt a fogadalmat, Nagy-Britannia gyermekei az Úr ismeretében és félelmében fognak neveltetni.
Nem csatlakozott hivatalosan a metodistákhoz, haláláig hű tagja maradt az anglikán püspöki egyháznak. Azonban mint igazi bibliás keresztyén szívesen működött együtt mindazokkal, akik az egy közös fundamentumon álltak. Azt akarta, hogy egyháza igazi evangéliumi és evangélizáló egyház legyen. Kevés volt a templom – különösen a szegény nép számára -, ezért Shaftesbury arra bátorított, hogy tartsanak más alkalmas helyen istentiszteleteket, ha kell, szabad ég alatt.
Nem létezett olyan belmissziói munka, amelyet ne támogatott volna. 34 éven át elnöke volt a Bibliai társaságnak, és egyetlenegyszer sem mulasztotta el az évi gyűlésen való elnöklést. Ott volt a londoni ifjúsági egyesület bölcsőjénél, tevékeny részt vett a városi misszió munkájában, de szívén hordozta a külmisszió ügyét is. Javaslatára 1854-ben hozta a parlament a kocsmák vasárnapi bezárására vonatkozó törvényt. Mikor ezt később hatályon kívül helyezték, teljesen azonosította magát a vasárnapi munkaszünetért küzdő egyesülettel. Jellemző rá, hogy a londoni gyümölcs-és virágárusok gondját, de még az állatok ügyét is felkarolta.
Egyik legutolsó felszólalása a felsőházban a nők érdekében történt. Halála előtt egy évvel a londoni városházán a gyermekvédő-egyesület megalapítása mellett agitált.
Élete munkás szeretetben eltöltött élet volt. Amikor hangja, hallása gyengült, lábának ereje megfogyott, ez sem gátolta a védtelenek és elnyomottak sorsának felkarolásában. Hosszú és fáradságos élete alkonyán is őértük szeretett volna még élni. „Szinte elviselhetetlen rám nézve – mondta utolsó napján -, itt hagyni a világot sok nyomorúságával.”
Mindenféle kitüntetéssel elhalmozva, jó vénségben, 84 éves korában halt meg 1885. október 2-án. Utolsó kívánsága szerint nem a nemzet nagyjai közzé temették, a westminsteri székesegyházba, hanem a birtokához közel fekvő kis falu templomának sírboltjába, hűséges, megértő felesége, Emilia mellé.


Az Élet és Világosság 1992. októberi számából



 
 
Back to content | Back to main menu