21. Samuel Hebich - metkapolna

Go to content

Main menu:

MÉDIA > Élet és Világosság > Visszatekintés az Élet és Világosság múltjába > Isten szántóvetői

ISTEN SZÁNTÓVETŐI

Samuel Hebich 
(1803 – 1868)



Hebich Sámuel harcias nemzettségből származott. Apja, a nellingeni lelkész jobban tudott hadakozni szablyával, mint az Ige fegyverével. Édesanyja is igen energikus természetű volt. A hét fiú közül egyik Napóleon szolgálatában vesztette életét, a másik saját karjával fogta fel egy francia kardcsapását, amit a trónörökösnek szánt.
Sámuel, a negyedik volt a legszelídebb a gyerekek közül. Apja éppen ezért tanítani kezdte, hogy később lelkész legyen belőle. Az egész tananyag a latin klasszikusok műveiből és az Ószövetség néhány költői részletéből állt. Ezeket kellett Sámuelnek kívülről megtanulnia. Az Újszövetséggel még a konfirmációi oktatás alatt sem ismerkedett meg. Azt viszont meg kell hagyni, hogy az apja Jézus nevének hallatára mindig levette akkor divatos kis sapkáját. Konfirmációja után – amelynek emlékére a felnőtté érés jeléül egy pipát kapott – Sámuel először segéd lett bátyja cukrászüzemében. Később a kereskedői hivatás felé fordult.
Gyerekkorában soha nem részesült gyengéd szeretetben. Mindig vágyott valami után, és a beteljesületlenség búskomorrá tette. Még az öngyilkosság is megkísértette. Isten azonban könyörült rajta. Egy népünnepély alkalmából bátyja ösztönzésére sétálni indult. Előzőleg otthon jól kisírta magát, és magába szállva bolyongott a tömegben, majd szinte észrevétlenül egy káposztaföldre tévedt. Itt emelte fel először bűnös tekintetét a szent és igaz Istenhez, Aki megszabadította vétkeinek terhétől. Ettől kezdve szorgalmasan olvasta az Igét, főleg az Ótestamentumot.
Következő évben azt hallotta egy lelkészről, hogy Jézushoz imádkozik. Először kételkedett ennek helyességében, míg egy belső hang azt nem mondta neki: „Ez ugyanaz a Jézus, aki bűneidet megbocsátotta.” Megértette Isten üdvtervét, és utat talált a hívő keresztyénekhez. Apja azzal támadta meg, hogy tévelyeg. Hebich nyugtalanságát az Ige oldotta fel: „Aki jobban szereti atyját vagy anyját, mint engem, nem méltó énhozzám!” Apja két év múlva megbékélt vele.
Sámuel mint kereskedő soha nem csinált titkot keresztyén meggyőződéséből. Mikor azonban Lübeckben missziói lapok kerültek a kezébe, lángoló tűz gyulladt szívében a pogány misszió iránt. Bár akkor már vezető állása volt egy finn ipari vállalatnál, felvételi kérelmet nyújtott be a bázeli misszióhoz.
A megaláztatás iskolája volt ez az út az akkor már érett, huszonnyolc éves fiatalembernek. A magas beosztásból vissza kellett ülnie az iskolapadba, megosztva a különféle házimunkák terhét is a sokkal fiatalabb növendékekkel. Később úgy nyilatkozott, hogy Isten itt a rozsdától szabadította meg.
A nyelvtanulás nem nagyon ment neki. Kétségbeesésében egyszer a Rajnába hajította héber nyelvtankönyvét ezekkel a szavakkal: „Nem kell tőled semmi, hogy azt ne mond: én gazdagítottam meg Ábrahámot!”
Gyenge nyelvtehetsége miatt a misszió vezetősége el akarta bocsátani, Hebich azonban olyan bizonyos volt küldetésében, hogy kijelentette: nem tud elmenni. Engedtek neki, mivel missziói buzgalmával kiegyenlítette a nyelvek területén való hiányosságát.
Minden alkalmat kihasznált, hogy Krisztusról bizonyságot tegyen. 1834-ben utazott ki Kelet-Indiába, de már a hajón lelkeket nyert meg az Úrnak.
Kiérve hatalmas tetterővel nekilátott a munkának. Missziói állomásokat létesített, felépítette a szükséges épületeket, amiket aztán átadott azoknak a misszionáriusoknak, akiket a bázeli misszió Indiába küldött.
Legszívesebben egyedül dolgozott, de nem testvérietlenségből. Olyan önfeláldozó módon végezte munkáját, hogy alig akadt ember, aki lépést tudott volna tartani vele. Egyszer 36 órát menetelt egyfolytában, hogy egy beteg misszionáriusnak segítségére legyen.
Mivel nem tudott a bennszülöttek nyelvén, a misszió vezetősége a tengerparti garnizonvárosba, Kananurba helyezte, ahol sok hindu beszélt angolul. Itt végezte szolgálatát európaiak és indusok között.
Ezt írja munkájáról: „Este és reggel hatszor-nyolcszor prédikálok minden nap a város különböző pontjain. Mikor hazaérek, rendszerint kilencig még látogatóim vannak. Félholt vagyok, mire munkámat befejezem.”
Nem szűkölködött bántalmazásban. Bálványünnepek alkalmával prédikációi után a fanatikus brahmánok kővel és tehéntrágyával dobálták meg, elefántot uszítottak rá, hogy eltapossa. Isten azonban megoltalmazta. A hatalmas állat megtorpant előtte, és hátat fordítva neki, a hajcsárra rontott. Egy másik ellene ingerelt elefánt még aznap éjjel elpusztult. Ellenségei megrettenve „Hebich Istenének” bosszúját emlegették.
Első megtértjei támogatták munkájában. Önállóságra nevelte őket, és ha beváltak, az újonnan alakult gyülekezetek élére kerültek mint bennszülött lelkészek és prédikátorok, folytatva Hebich megkezdett munkáját. Egyik misszionáriustársa így jellemezte: „A büszke, gőgös brahmánt ugyanolyan kíméletlenül ragadja meg, amilyen kereső szeretettel közeledik a legszegényebb pária felé. Nehéz, szinte lehetetlen kitérni előle.
Még a menekülőnek is utánaszaladt. Vitába soha nem bocsátkozik. Hálója a bűnről és kegyelemről, halálról és életről, örök megmentésről és örök kárhozatról szóló Ige, ezt veti ellenállhatatlan hatalommal mindenkinek a nyakába... De legjobban azt szereti, ha leülhet néhány figyelmes pogánnyal a sátrában, vagy egy fa árnyékában. Ilyenkor előveszi a „Szív-könyvecskét”, és eleven szavakkal ecseteli hallgatóinak a képek alapján, milyenek és milyeneknek kellene lenniük.”
1847-ben nagy ébredés támadt a pogányok között. Seregestől jöttek megvallva bűneiket. Hebich szíve szent tűzzel telt meg. Belovagolt Taiba, ahol azelőtt gyakran prédikált, és hangosan kiáltotta a falu lakóinak:”Térjetek meg! Térjetek meg! Közel az Úr napja!”
A mozgalom egyik helyről a másikra terjedt. Hebich ereje imaéletéből fakadt. Mielőtt reggel munkára indult, egy órát töltött bibliaolvasással és imádkozással. Ha nem volt meg benne a győzelem öröme és bizonyossága, még az útról is visszafordult, hogy azt kitusakodja. Különösen a helyi angol katonatiszteket állította szigorúan döntés elé. Nem ismert velük szemben emberektől való félelmet. Csak az Urat tartotta szem előtt, Aki a munkába küldte. Carneggie generálisnak, aki egy este hazafelé evezett, odakiáltotta a partról:
– Hova megy?
– Kananurba – hangzott a felelet.
– Biztos benne? - kérdezte a misszionárius.
– Persze, hogy biztos vagyok – mondta a katonatiszt.
– Éppilyen biztos abban is, hogy a menny felé vezető úton van? Gondolkozzék ezen. Jó éjszakát!
A tábornok egész éjjel töprengett és imádkozott a kérdés felett, míg üdvbizonyosságra nem jutott.
Ezek az angolok ugyanannyira féltek tőle, amennyire tisztelték és szerették. Déltájban, amikor az elviselhetetlen hőség miatt az utcák teljesen elnéptelenedtek, ő látogatni indult. Egy őrnagy szigorú parancsot adott, hogy be ne engedjék hozzá, de Hebichet nem lehetett elutasítani. Félretolta, aki útját állta, és végignyargalt a lakáson, hogy a katonatisztet megkeresse. Az ágy alatt bukkant rá, oda bújt a szerencsétlen, hogy a látogatást a misszionáriussal elkerülje. Hebich előparancsolta, és megmagyarázta neki, hogy a mindent látó Isten szeme elől nem lehet elrejtőzni.
– Meg kell térnie minden bűnéből!
Letérdelt és imádkozott az illetővel, s az őrnagy Krisztus hitvallója lett. Egy századosnak, aki elmenekült előle, és magára zárta az ajtót, bemászott a nyitott ablakán. Egy másik századosnak, aki nem bocsátotta be, letérdelt a háza előtt a tűző napon, és imádkozott a megtéréséért. Miután ezt három napon át csinálta, a százados megadta magát.
Kananurban a bázeli misszió archívumában található egy barna bőrmappa. Levelek vannak benne a 39. Sipahi ezred katonáitól, akik Hebich testőrgárdájának nevezték magukat, mivel Kananurban való állomásozásuk alatt szinte valamennyit hitre segítette. A mappa 60 levelet tartalmaz, amiket lelki atyjuknak írtak a katonatisztek.
25 éven át dolgozott Hebich minden szabadság nélkül a trópusi éghajlat viszontagságai között. Elfáradt, és betegnek érezte magát. Az orvos májbajt állapított meg és visszarendelte a misszionáriust Európába.
Hazatérve Németországba, nem tudott nyugodni ott sem. Ment mindenüvé, ahova hívták. És milyennek látta az otthoni keresztyénséget? Ahogy Ő jellemezte: pogányokat talált. „Mindent tudnak – mondta -, de semmijük sincs. Halottak, mert a pénzt hajhásszák. Beszélnek a 'drága Megváltóról', ugyanakkor még egy kicsit isznak, lopnak, hazudnak, csalnak, paráználkodnak – persze csak titokban. A házasság a bukott keresztyénség égbekiáltó nyomorúsága lett! Már azt is keresztyén háznak nevezik, ahol csak a hívő szokásokat őrizték meg. Vasárnap felveszik az ünnepi ruhát, elmennek a templomba, este meg az órára. De kit lehet újjászületettnek nevezni?” Egy szóval: inkább haldoklás volt ez, mint élet. Ébresztő prédikátorok hatására egyesek megindultak a hitben, de az engedelmességről hallani sem akartak. Támogatta őket Michael Hahn tanítása is, hogy az idők végén mindenki üdvözülni fog. Hebich véleménye szerint ezzel aztán minden igyekezetnek elvette az élét.
Hebich gyűlölte az érzelmekre alapított biztonságot; ahol rajongással találkozott, ott azonnal az ördögöt szimatolta mögötte. Különös módon szinte vágyott Uráért való szenvedésre. „A Krisztusért kapott szenvedés és verés kedélyes dolog, de ha egy tag visszaesik az ördög szolgálatába, az a legrettenetesebb.” És kijutott neki a bántalmakból Európában éppúgy, mint a missziói mezőn. Svájcban egyszer majdnem agyonverték. Nem törődött vele, hogy különcsége miatt kinevették.
„Hebichnek pusztulnia kell – mondta -, az ő leveretésében van a győzelem.”
Egy könyv embere volt. Minden más könyvre gyanakodva nézett, a Biblia volt egyedüli zsinórmértéke. Ennek alapján hirdette, hogy a megtérést teljes megszentelődésnek kell követnie. „Hallgathatod száz évig az evangéliumot, mégis a pokolba jutsz, ha nem akarsz neki engedelmeskedni.” „Az egész életed istentisztelet legyen: füled szentül hallgasson, ajkad szentül szóljon, ujjad szentül fogjon, lábad szentül járjon. Minden forgolódásod istentisztelet legyen: a konyhában, az istállóban, a műhelyben, a piacon, az üzletben. Amit Istennel teszel, az mindig jó, bármilyen csekély legyen.” Beszélt a nagy családok anyagi gondjairól is. „A gyermekeitek Istenéi, Ő táplálja őket. Az első gyermeknél még nagy volt az öröm, a hatodiknál, hetediknél már felhorkannak egyesek: Mi lesz ennek a vége? Persze, te halmozni akarsz gyermeked számára, pedig nyilvánvaló, hogy a gazdag gyerek sokszor gonosz lesz, ellustul.”
Nagy előszeretettel beszélt a megfeszítés történetéről. A bűn kemény ostorozása mellett az irgalmas Jézust állította az emberek szeme elé, aki a bűnbánó bűnösnek megbocsát. „Ha Krisztus vérét igénybe veszed, semmi el nem választhat Isten szerelmétől.”
Hogy mit jelent az imádság, még a legegyszerűbb, legerőtelenebb is, azt sokszor a következő esettel szemléltette:
Egy hajóskapitányt megkérdezett egyszer az Úr haláláról tartott prédikáció után:
- Nos, kaptál valamit? - Borzasztó nehéz a szívem – felelte az illető. Hazament, és ebben a megterhelődött állapotban hideg szívét Isten elé vitte: - Drága Megváltóm, jöjj a szívembe – kérte. Egyáltalán semmit nem érzett. Néhány perc múlva ámulva tért vissza a misszionáriushoz.
- Lehetséges – kérdezte -, hogy Isten ilyen nyomorult imát meghallgat, és a dicsőség Ura betér a szívbe, elveszi a bűnt, s a lélek bocsánatot nyer egy pillanat alatt?
- Igen – magyarázta Hebich -, Isten nem várja, hogy szépen imádkozz, hogy betéve tudd a Bibliát; kapaszkodj bele egyszerűen az Ő ígéretébe!
Beutazta Németországot, Svájcot, és prédikációi mindenütt felébresztették az alvókat. Üres, ünnepélyes szónoklatok helyett a hétköznapok emberéhez szólt. Feladatát mindenekelőtt abban látta, hogy a megigazulásnak a gyakorlati életre való hatását megmutassa és szorgalmazza.
Kilenc évig működött még a német hazában. Rövid betegség után 1868-ban mennybemenetel napjának reggelén távozott a földről. Egyszerű sírkövén a korntali temetőben ezek a szavak olvashatók: „Jézus Krisztusnak egy tanítványa a pogány világból.”

Az Élet és Világosság 1992. novemberi számából

 
 
Back to content | Back to main menu