19. Dr. Barnardo - metkapolna

A MAGYARORSZÁGI EVANGÉLIUMI TESTVÉRKÖZÖSSÉG

NYÍREGYHÁZI KÖRZETÉNEK, ÉS AZ "ATYÁM HÁZA"
" Jézus Krisztus tegnap és ma és örökké ugyanaz."
Zsid 13,8
Üdvözöljük gyülekezetünk honlapján!
IDŐSKORÚAK GONDOZÓHÁZÁNAK HONLAPJA

TESTVÉRKÖZÖSSÉG

A MAGYARORSZÁGI EVANGÉLIUMI

Tartalomhoz ugrás

Főmenü:

Élet és Világosság > Visszatekintés az Élet és Világosság múltjába > Isten Szántóvetői

ISTEN SZÁNTÓVETŐI

Thomas John Barnardo (Dr. Barnardo)
(1845 – 1905)


Méltán nevezték a gyermekmentés „Herkulesének”. „Barnardo otthonaiban” évente sok ezer gyermek nyer elhelyezést, és kap keresztyén gondozást. E nagy munka elindítója egy orvosnövendék volt.
Barnardo János Tamás Írország fővárosában, Dublinban született 1845-ben. 21 éves volt, amikor azzal az elhatározással ment Londonba, hogy a kínai orvosi misszió szolgálatára képzi ki magát. A vasárnap és két hétköznap estéjét nemes ügyeknek szentelte. London „szegénynegyedében” lakott, ahol Shaftesbury és más emberbarátok felállítottak már néhány ún. „rongyos iskolát”. Barnardo bekapcsolódott ebbe a munkába; néhány barátjával kitakarított és „berendezett” egy használaton kívüli szamáristállót rongyos gyerekek iskolája számára. Az ifjak maguk állítottak be kályhát, és hívogatták a londoni „slum” (mocsár) siralmas termékeit.
Az itt végzett munka közben született meg az ifjú orvosnövendék szívében annak a krisztusi mentőmunkának az eszméje, mely hamarosan óriási méreteket öltött. Ő maga így nyilatkozott: „Ez a szamáristálló volt munkám bölcsője.”
Egy este Barnardo éppen el akarta oltani a mécset, hogy bezárja az iskolát, amikor egy tíz év körüli fiúcska könyörögni kezdett: engedje őt ott maradni a meleg kályha mellett. Barnardo haza akarta küldeni, hogy ne aggódjanak érte, s akkor mély megindulással hallotta az értelmes fiú válaszát: „Uram, nekem nincs sem apám, sem anyám, én nem lakom sehol.” A fiú, miután elmondta szenvedéseinek történetét, elvezette őt az otthon nélküli gyerekek egyik rettenetes éjjeli búvóhelyére. Barnardo szívében a mély szánalom szilárd elhatározást érlelt: életét az elhagyott gyermekek mentésére szenteli.
Ez után a nagy jelentőségű „találkozás” után Barnardónak egy missziói összejövetelen kellett beszélnie valamelyik elmaradt szónok helyett. Nagy izgalommal készült erre az első nyilvános fellépésre, és belső indításra elmondta a szerencsétlen, elhagyott fiú és társai szánalmas történetét.
A hallgatóság mélyen megindult, s egy cselédlány 27 fillért (akkor többet ért!) ajánlott fel a fiú részére, akit Barnardo saját költségére egy családnál helyezett el. Ez volt az első adomány arra a szeretetmunkára, amire Barnardo haláláig 3 és ¼ millió font gyűlt be önkéntes adomány és hagyaték folytán.
A Barnardo által elmondottakról lord Shaftesbury is értesült a sajtó útján. Ő éppen akkor vívta harcát a gyermekmunkások védelme érdekében. Shaftesbury meghívta asztalához Barnardót, elárasztotta keresztkérdésekkel, és szokásához híven saját szemével akarta látni az elhangzottakat.
A fiatal orvostanhallgató által vezetett előkelő társaság hetven otthontalan fiúgyermeket fedezett fel piszkos alvótanyáján. Shaftesbury szeme könnybe lábadt, és megígérte támogatását. Az ő neve és pártfogása jó ajánlólevél volt. Barnardo 1867-ben, 22 éves korában megnyitotta Kelet-Londonban szerény kezdetű menhelyét huszonöt elhagyott fiúgyermek számára. Maga szedte össze az utcán az első csoportot, és ettől kezdve haláláig több mint hatvanezer „senki gyerekének” lett a nevelőapja.
A nagy munka fejlődésének csupán néhány mozzanatáról hadd emlékezzünk meg. Kezdetben csak fiúgyermeket vett fel, és az első intézetet ma is az ő számukra tartják fenn. De amikor 1873-ban megnősült, egy gazdag kereskedő által ajándékozott házban megnyitotta első otthonát leányok számára is. Ez lett alapja egyik dédelgetett intézetének, „a leányok falujának”, ahol már e század elején hatvannégy házban, ugyanannyi „anya” vezetése alatt 1300 leány nyert elhelyezést. Később a fiúknak is lett „falujuk”.
Az egyre növekvő igényeket a két otthon nem tudta kielégíteni. A „Barnardo otthonok” lakói évről évre szaporodtak. 1884-ben megalakult a „csecsemők kastélya” nevű intézet, azután más otthonok egészséges és beteg fiúk és lányok részére.
Ez sem volt elég. Barnardo honosította meg először a gyermekek rendszeres, körültekintő elhelyezését megbízható keresztyén családoknál. Két évtized múlva 3000 kihelyezett gyermeke volt az intézetnek. A falvakba kihelyezett és keresztyén családi légkörben felnőtt gyermekek többsége később is ott maradt, és mintegy kárpótlást nyújtott a falvak számára a lakosságukat felszívó városok részéről.
Tapasztalat szerint a gyermekmentő munka legnagyobb problémája: mi történjék a távozó gyermekekkel? Barnardo intézeteiben a fiúkat munkásokká képezik, a leányokat minden házimunkára és kézügyességre kitanítják, Barnardo pedig praktikus érzékkel megszervezte gyermekei „emigrációját”, más államokban való elhelyezését. Az a fiú, akivel azon az emlékezetes estén a rongyos iskolában találkozott, ment legelőször Kanadába, és attól kezdve gyermekek ezrei kerültek a Barnardo otthonokból Kanadába és Ausztráliába.
1902-ben egy gazdag kereskedő és hajótulajdonos szép kastélyát olyan célból bocsátotta Barnardo rendelkezésére, hogy benne az otthonokból kikerült alkalmas fiúk részére hajózási iskolát szervezzen. Évente több száz fiú nyer ott az állam által is elismert kiképzést a kereskedelmi és haditengerészeti szolgálatra.
Barnardo munkájának egyik fő elve volt, hogy egyetlen igazán elhagyott gyermeket sem szabad elutasítani. „Ever open doors” - a mindig nyitott ajtók, ez volt egyre növekvő munkájának jelszava.
Itt kevés a hely, hogy szóljunk az intézeteivel kapcsolatos népkonyháról, gyermekkórházról, de meg kell említenünk egyik nagy jelentőségű vállalkozását. Nemcsak a gyermekeknek volt támogatója, a felnőttekről sem feledkezett meg.
London keleti részében volt egy hírhedt pálinkamérés. Barnardo megszerezte, és ez lett Londonban az első népkávéház, „kávépalota” (Coffe palace). Mellette két nagy terem van: a népmisszió templom és a diakonisszaház. Széleskörű evangélizáló és szociális tevékenység központja jött benne létre. Barnardo szívesen hallgatott hirdetője volt itt az evangéliumnak, de Isten országa legkiválóbb munkásai is segítettek ebben a munkában. A termekben szeretetvendégségeket, missziói gyűléseket, vasárnapi iskolát tartanak azóta is. Ugyanitt van gyári munkáslányoknak egyesületi helyiségük.
Már 1877-ben, a küzdelmek és válság idején megalakult a szeretetmunka jogi hordozójaként a „Dr. Barnardo otthonai nemzeti egyesület”, melynek első elnöke Shaftesbury munkatársa, Cairns lordkancellár, Barnardo nagylelkű, áldozatkész pártfogója lett. Azóta is az angol társadalom egy-egy kiváló, magas állású tagja áll az intézet élén, és az általános nemzeti elismerés Barnardót „a birodalomépítő” elnevezéssel jutalmazta.
Természetesen neki is meg kellett küzdenie az előítéletekkel, a felekezeti féltékenységgel, sokszor járt egyedül, és csúfolódás, gúny az osztályrésze. Szeretetének, buzgóságának heve is nem egyszer elragadta, és munkáját szinte legyőzhetetlennek látszó nehézségek és akadályok elé állította. A munka azonban kiáltó szükséget pótolt, isteni szeretet által energikussá tett lélekből fakadt, ezért növekednie kellett.
Módszerét illetően nem követte „a szent emberbarátnak”, a bristoli Müller Györgynek példáját, aki soha senkitől egy fillért nem kért. Mindenki tudta, hogy Müller György hit és imádság által tartja fenn a Francke hatására felállított árvaházát. Barnardo is a hit és imádság embere volt, de ő modern eszközökkel, szóval, tollal, megrázó esetek elmondásával és leírásával, az általa szerkesztett havi folyóirattal, képes évi jelentéseivel, traktátusokkal tartotta ébren az angol társadalom felelősségérzetét. Ilyen céllal szervezte meg a felnőttek és fiatalok segítő ligáját. És a szombatonkénti utcai gyűjtést. Így jön össze ma is önkéntes adományokból és hagyatékokból a szükséges évi fedezet.
Ma már az állami gyermekvédelem korát éljük. De a Barnardók emlékeztetik a világot arra, hogy ezek az embermentő munkák is Betlehemekben születtek, és azok erejével épültek fel, akik a megváltó Szeretet iránti hálából kezdeményeztek, és hálóikat ennek a nevében vetették ki a mélybe.
1905. július 4-én ünnepelte az angol társadalom Barnardo születésének 60. évfordulóját. Nem sokkal élte túl ezt az emlékezetes napot. Kora ifjúságától Krisztus igáját hordta, nagy, emésztő munkát végzett, hiszen mindenki ítélete szerint ő volt „London legelfoglaltabb embere”.
1905. szeptember 19-én halt meg szívbajban. Munkáját, intézeteit szent örökség gyanánt nemzetére hagyta; ennek áldó kegyelete kísérte sírjába.
Egy kiváló angol lelkész ezt írta róla: „A nagyközönség úgy ismerte, mint az egyik legnagyobb emberbarátot, a gyermekmentés úttörő bajnokát, fenséges szervezőt, de sokan nem tudták, hogy mindezeknek a kiváló tulajdonságoknak gyökere Istenbe vetett mély hitében és a vele való járásban van. Ez által lett zaklatott élete csendes, erős és örömteli. A föld szebb, gazdagabb és szeretetben termékenyebb lett élete által!”


Testvérközösség Értesítő * 1992. szeptemberi számából


* az Élet és Világosság elődlapja

Vissza a tartalomhoz | Vissza a főmenühöz