15. rész - metkapolna

Go to content

Main menu:

MÉDIA > Élet és Világosság > Visszatekintés az Élet és Világosság múltjába > A Metodista ébredés története

A METODISTA EGYHÁZ KELETKEZÉSE
(15. folytatás)

A munka terjed
Wesley most már teljesen megbarátkozott a szabadban való prédikálás gondolatával. Eljárása egyes lelkészekben  felháborodást váltott ki. Ő így igazolta magát: „Isten arra utasít az Írásban, hogy erőmhöz képest tanítsam a tudatlanokat, figyelmeztessem a gonoszt, erősítsem meg az igazat. Az emberek azt mondják, hogy más parókiális területén ezt nem szabad tennem; ami azt jelenti, hogy sehol sem szabad tennem, minthogy nekem magamnak nincs ilyen, és valószínűleg nem is lesz soha. Kire hallgassak tehát: Istenre vagy az emberekre?... Ezért úgy tekintem az egész világot, mint az én parókiámat: olyan értelemben, természetesen, hogy bármelyik részében vagyok is, illőnek, helyesnek és kötelességemnek tekintem, hogy mindenkinek hirdessem az üdvösség örömhírét, aki hajlandó meghallgatni. Tudom, hogy Isten erre a munkára hívott el, és bizonyos vagyok abban, hogy áldásával kíséri.”
Wesley és munkatársai eljutottak Angliának majdnem minden területére. Skóciába, Írországba, Walesbe és a körülötte lévő szigetekre is. Hogy az egyháztól elidegenedett tömegeket a leggyorsabban elérjék, rendszerint a legnagyobb városokban és a legsűrűbben lakott vidékeken kezdtek munkát. Írországban Wesley a pfalzi tartományokból XIV. Lajos által kiüldözött és ott megtelepedett német protestánsok között prédikált. Ezek közül az emberek közül került ki az amerikai metodizmus alapításában később közreműködő Embury Fülöp és Heck Borbála is. Wesley hosszú élete alatt összesen hat évet töltött írországi szolgálatban. Negyvenkétszer kelt át a Szent György csatornán.
Katonákon keresztül jutott a metodizmus Skóciába 1751-ben. Még abban az évben maga Wesley is ellátogatott oda. Az évek folyamán itt huszonkét látogatást tett...
Természetes, hogy Wesley és munkatársai fő tevékenysége Angliára korlátozódott. Csodálatra méltó, hogy néhány év alatt hány várost és falut kerestek fel. Kb. 40 igehirdető állomást soroltak egy-egy körzetbe, melyben egy idősebb prédikátor és néhány segítő testvér sorra látogatta a közösségeket. Wesley maga járt elöl jó példával ebben a munkában. Ment gyalog, lóháton, és életének utolsó éveiben kocsin, fáradhatatlan szorgalommal.
Hihetetlen távolságokat tett meg. Egy-egy helyen ritkán tartózkodott egy napnál tovább, de ha lehetett, naponta többször prédikált. Legfeljebb Londonban, Bristolban és Newcastle-ban pihent meg hosszabb időre.   
Szervezés
Az első szabadtéri szolgálatot követő 9 hónap alatt Wesley nem kevesebb, mint ötszázszor prédikált mezőkön, temetőkben vagy az utcákon. Amikor látta munkájának eredményeit, arra a meglátásra jutott, hogy a megtért keresztyének számára közösségeket kell formálni, „hogy a tűz ki ne aludjék”. 1739 vége felé szervezte meg az első ilyen célzatú egyesületet, és hamarosan hasonló szövetségek alakultak mindenfelé. Whitefield meg is jegyezte: „Wesley testvérem bölcsen cselekedett. A lelkeket, akik munkája által felébredtek, közösségekbe gyűjtötte össze, és így munkája gyümölcse megmaradt. Ezt én elmulasztottam, és az én munkám olyan, mint a homokból készült kötél.”
Közösségi életforma
Wesleyt nem az a szándék vezette, hogy az anglikán egyháztól elszakadjon, és új egyházat alapítson. Ezt azzal a gyakorlattal fejezték ki a metodisták, hogy a templomi istentiszteletek ideje alatt nem tartottak sem evangélizáló, sem hitmélyítő vagy más összejövetelt, s a metodista közösség tagjai illetékes anglikán gyülekezetükben járultak úrvacsorához. Azt sem akarta, hogy más hívő egyházakkal vagy csoportokkal szembeállítsa a metodistákat. Elhatárolta magát azoktól, akik akár elméletben, akár gyakorlatban visszaéltek a hittel, de leszögezte: „Igaz keresztyénektől
bárhogyan hívják is őket nem kívánjuk megkülönböztetni magunkat.” A közösségi élet megszervezésében egyrészt az a cél vezette, hogy azok, akik megtérésre jutottak, együtt imádkozhassanak, egymást inthessék és bátoríthassák a hitben, egymás felett őrködjenek a szeretetben, és segítsék egymást a kegyelemben való növekedés útján; másrészt és ez rendkívüli jelentőségű dolog volt világosan látta, hogy egészséges hitű ember nem maradhat tétlen, elméleti keresztyén, amikor körülveszi az emberek és a társadalom testi-lelki nyomorúsága. Ezért a közösségen belül tevékeny keresztyén éltre nevelte a megtérteket. Ő járt elöl jó példával, amikor élete programjává tette a szüntelen való szolgálatot. Érdeklődött minden iránt, amivel mások hasznára lehetett. Gyógyászati kísérleteket végzett az elektromosság területén, 1749-ben gyógyszertárat nyitott, ahol a szegények ingyen kaptak orvosságot. 1747-ben  orvosi könyvet adott ki, amelyben az úgynevezett házi szerekről írt, és ez 1780-ig harminc kiadást ért meg. Küzdött az alkoholizmus ellen, segélyalapot létesített tönkrement emberek megsegítésére, szervezte a leírhatatlan nyomorúságban tengődő foglyok gondozását, iskolát alapított, és ő volt az első, aki a rabszolgaság eltörléséért felemelte a szavát. Wilberforce, aki sok évi küzdelem után ki is vívta, hogy az angol parlament törvényt hozzon a rabszolgaság intézménye ellen, az ő sugalmazására cselekedett.
Ez a gondolkodásmód az egész mozgalmat jellemezte. Szegények, özvegyek, árvák, hadifoglyok helyzetén való segítés, természetes velejárói voltak a keresztyén életnek. Metodista közösség tagja nem lehetett az, aki olyan foglalkozást űzött, vagy olyan üzleti vállalkozásban vett részt, amely haszontalan élősködés volt a társadalom testén, anyagi hasznot húzott mások káros szenvedélyéből, vagy egyébként tisztességes foglalkozását a nagyobb haszon kedvéért nem a legbecsületesebben folytatta.
Gyülekezeti fegyelem
A gyülekezeti fegyelem szeretetteljes, de komoly volt. A bűnbánó vétkezőknek készséggel segítségére voltak, de a megkeményedett szívű, vagy képmutató vétkeseket kizárták. Tanulságos megtekinteni azt a feljegyzést, amely tájékoztatást ad arról, hogy egyik gyülekezetükből milyen szempontok miatt léptek ki egyesek, és másokat milyen szempontok miatt zártak ki:
„...megállapítottam, hogy azoknak a száma, akik december 30 óta kiléptek szövetségünkből, hetvenhat: -Ebből tizennégy azt mondta, hogy azért lépett ki, mert egyébként lelkésze nem volt hajlandó úrvacsora szentségében részesíteni.
Kilenc azért maradt el, mert férje, illetve felesége nem akarta, hogy járjon.
Tizenkettő, mert szülei nem akarták.
Öt, mert gazdája, illetve gazdaasszonya tiltotta.
Hét, mert ismerőseik beszélték le őket.
Öt, mert az emberek oly sok rosszat mondanak a szövetségről.
Kilenc, mert nem akarták, hogy az emberek kinevessék őket.
Három, mert nem akarták elveszíteni szerény megélhetésüket.
Másik három, mert nem volt idejük eljárni.
Kettő, mert nagyon messze laktak.
Egy, mert félt, hogy neki is rohama lesz.
Egy, mert az emberek olyan gorombák az utcán.
Kettő, mert Naisbit Tamás is tagja a szövetségnek.
Egy, mert nem akart hátat fordítani a keresztyénségnek.
Egy, mert mi csak közönséges anglikánok vagyunk.
Egy, mert szolgálhatja Istent még később is.

Azoknak a száma pedig, akiket eltiltottunk a szövetségből, hatvannégy.
Kettőt káromkodás és esküdözés miatt.
Kettőt rendszeres ünneprontásért.
Hetet iszákosságért.
Kettőt szeszes italok árulása miatt.
Hármat veszekedés és civakodás miatt.
Egyet, mert feleségét megverte.
Hármat gyakori szándékos hazudozásért.
Négyet pletykálkodásért és gonosz beszédért.
Egyet munkakerülésért, és
huszonkilencet nemtörődömség és gondatlanság miatt.”          (Napló 94.o.)

Munkatársak
Egy további lényeges esemény volt 1739-ben, hogy Wesley János teológiai végzettség nélküli, úgynevezett laikusok szolgálatát is megengedte a felébredtek között. Ezáltal a metodisták szakítottak azzal a véleménnyel, mely szerint az igehirdetés a papság kizárólagos joga. Tulajdonképpen Wesley Zsuzsanna volt az, aki fiának figyelmét felhívta az egyik Istentől megáldott testvérre, aki Wesley távollétében bátorságot vett magának az igehirdetésre. Ezen a tényen Wesley János először felháborodott, de édesanyja meggyőzte őt arról, hogy Maxfield Tamás, aki nem végzett ugyan teológiai tanulmányokat, de Istentől képességet kapott a szolgálatra, éppoly bizonyosan az Úr elhívottja, mint ő maga. Wesley megalázta magát Isten vezetése alatt, és belátta, hogy csak Istentől megáldott életű és szolgálatú laikus igehirdetők igénybevétele útján lehet az isteni élet tüzét egész Angliában elterjeszteni. Így munkálkodásának első öt évében a vele együtt munkálkodó néhány felszentelt lelkészen kívül mintegy 50 laikus prédikátort gyűjtött maga köré.
Üldözések
Röviden szólnunk kell arról is, hogy a metodisták munkálkodása nem minden ellenállás nélkül haladt előre, bár a hatóság eleinte nem avatkozott a munkába. II.György szabadelvű uralkodó volt, aki kijelentette: „Amíg én ülök a trónon, addig az én birodalmamban senkit nem fognak üldözni a vallásáért.” Legnagyobb ellenállást maguk a papok tanúsították, akik teológiai és egyházi kifogásokra hivatkoztak, de a legtöbb esetben az irigység sarkallta őket, és az a tény, hogy a metodisták komoly viselkedése elítélte az ő bűnös életmódjukat.
Sokfelé megjelentek rendbontók, akik az igehirdetőket sárral és kövekkel dobálták, tűzoltó fecskendővel locsolták az Ige hallgatóit, vagy felbőszített állatokat hajtottak a tömeg közé. De az is előfordult, hogy a papság által feltüzelt csőcselék megtámadta a metodisták házait, az ablakokat bezúzták, a bútorokat összetörték, a lakásokat kifosztották, és több esetben meggyalázták az asszonyokat.
Egy alkalommal 1743-ban Wesleyt is elhurcolta a tömeg, és mikor egy kínálkozó lehetőséget megragadva menekülni akart, hajánál fogva rántották vissza. Látta, hogy csak felfelé van nyitva számára a menekülés útja, ezért hangos imába kezdett. Az egyik vezető erre meghatottan és magát elszégyellve így szólt hozzá: „Uram, életemet adom önért! Kövessen engem! Senki még egy hajszálát sem görbíti meg.” Wesley az esős, viharos estén tíz órakor érkezett vissza szállására, és e tapasztalatáról így emlékezett meg: „Még sohasem láttam ilyen sok láncszemét a közvetlen isteni beavatkozásnak, ennyi meggyőző bizonyítékát annak a ténynek, hogy maga Isten intéz mindent bölcs belátása szerint.”
Wesleynek különben természetéhez tartozott, hogy ellenségeinek bátran a szemébe nézzen. Bár alacsony termetű volt, érces hangjával, átható tekintetével szinte ellenállhatatlan hatást ért el. 1757 után az üldözések csaknem teljesen elmaradtak, ami főként Wesley óvatos magatartásának köszönhető, aki jóságával és fegyelmezett vitáival sok ellenfelét leszerelte.
Végtelen utak
magány örök megpihenés
Wesley János 52 éven keresztül járta Anglia országútjait; évente 5000 mérföld utat tett meg lóháton. Sem a tél viharai, sem a hőség, sem a tömegek támadásai nem rettentették el kitűzött feladatától. Naponta 4 órakor kelt, és 5 órakor már prédikált. Gyakran egy nap két-három városban hirdette az Igét, négyszer-ötször is.
A lovaglások időit olvasásra használta fel, sokszor nyeregben ülve írta meg leveleit.
Életében ritkán aludt hat óránál többet naponta, és igyekezett aszerint forgolódni, ahogy másoknak is tanácsolta: „Légy ...szorgalmas, sohase légy elfoglaltság nélkül, és ne csak felületesen foglald el magad. Soha ne pocsékold el az időt: ne tölts egy helyen sem több időt, mint szükséges. Légy pontos, ne változtass szabályainkon, hanem tartsd meg azokat, nem kényszerűségből, hanem jó lelkiismerettel.”
Korának egyik legtanultabb embere és igehirdetője volt, s a tanulást és olvasást szinte halála napjáig folytatta. Minden tudását arra használta, hogy lelkeket mentsen. Beszédeire nagy gonddal készült, és az Igéhez hű dogmatikai fejtegetések mellett mindig világos etikai útmutatásokat adott. Így követői világosan érthették: mit higgyenek, hogy üdvözüljenek, és hogyan éljenek, hogy méltók maradjanak a mennyei elhíváshoz. Azt mondta: „Ha valami szószátyár ember, aki nem él a keresztyén életgyakorlatok szerint, öntelten és értelem nélkül elkiabál valamit Krisztusról és a Ő véréről vagy a megigazulásról, akkor már azt hiszi, hogy evangéliumi beszédet mond, de mi nem így tanultuk Krisztust!”
Wesley Jánosnak nem adatott meg, hogy boldog házasélete legyen. Későn nősült, de felesége soha nem tudott igazi társa lenni munkájában. Sőt, igazságtalan féltékenykedésével sok nehézséget okozott neki, végül elhagyta férjét, és hosszas különélés után halt meg. Wesley többé nem házasodott meg, családja és gyermekei azok az ezrek voltak, akiknek hosszú élete folytán szíve egész odaadásával szolgált.   
Csak néhány napig volt beteg. 1791. március 2-án hunyta le szemét az Urat magasztalva és ezekkel a szavakkal: „Mindennél jobb, hogy az Isten velünk van.” Temetése felől úgy rendelkezett, hogy ne legyen ott semmi pompa, ékesség, „csak azoknak könnyei, akik szerettek és akik az örökkévalóságba követnek.” Kívánsága szerint hat szegény ember vitte a koporsóját. Vagyon nem maradt utána, mert mindenét
könyveiből befolyt nagy jövedelmét is a nincstelenek megsegítésére és az evangélium terjesztésére fordította.
Az utókornak örökségül hagyta az általa felébresztettek ezreit, akik ugyanabban az időben, amikor az európai kontinensen a keresztyénség halálát hirdették, és azt jósolták, hogy néhány év alatt a Bibliának az emléke is elvész, országukban hadat üzentek a bűnnek, a szociális és lelki nyomorúságnak. Munkájuk nyomán a keresztyénségnek egész világra kiterjedő megújulása következett.


                                                                     Testvérközösség Értesítő * 1992. márciusi számából



* az Élet és Világosság elődlapja   

 
 
Back to content | Back to main menu