13. rész - metkapolna

A MAGYARORSZÁGI EVANGÉLIUMI TESTVÉRKÖZÖSSÉG

NYÍREGYHÁZI KÖRZETÉNEK, ÉS AZ "ATYÁM HÁZA"
" Jézus Krisztus tegnap és ma és örökké ugyanaz."
Zsid 13,8
Üdvözöljük gyülekezetünk honlapján!
IDŐSKORÚAK GONDOZÓHÁZÁNAK HONLAPJA

TESTVÉRKÖZÖSSÉG

A MAGYARORSZÁGI EVANGÉLIUMI

Tartalomhoz ugrás

Főmenü:

Élet és Világosság > Visszatekintés az Élet és Világosság múltjába > A Metodista ébredés története

A METODISTA EGYHÁZ KELETKEZÉSE
(13.folytatás)

Wesley bízott benne, hogy a „Lópiac-kápolna” felépítéséhez szükséges pénzről Isten gondoskodni fog. Ezt írja a naplójába: „Bár nincs pénzem, és emberileg kilátás sincs arra, hogy valahonnan szerezni tudnék, de ismerem azt, Aki így szól: ,Enyém a föld és annak teljessége!' És az Ő nevében fogtam bele az építésbe a legcsekélyebb kételkedés nélkül.”
Hálaadással, magasztalással tették le az épület alapkövét.
Körülbelül két és fél hónapig volt távol Wesley Londontól, de egyre jöttek  a sürgető levelek, hogy térjen vissza. Ezt aztán meg is tette 1739. június 13-án.
A Bristolban szépen növekvő munka kísérőjelenségeként mind több vád és kritika szólalt meg Wesley ellen. Ő azonban csak a legmagasabb és legnemesebb vezérelvektől engedte befolyásolni magát. Senki sem vethette szemére, hogy önző szempontjai voltak, vagy a legcsekélyebb módon saját előnyét kereste. Egyedül az igazi tanítványság volt, amire törekedett, s miközben életét önmegtagadással alapozta meg
már diákkorában -, legfőbb céljának csak azt tekintette, hogy Istennek és Igéjének engedelmeskedjék, bármibe kerüljön. Élete végéig az maradt a látása, hogy nem alapított másik felekezetet az anglikán egyház mellé.
A lelkészek azonban bizalmatlanul, haraggal, irigységgel néztek rá, és az anglikán egyház vezetőinél hiányzott a lelki látás annak elismeréséhez, hogy Isten Wesleyt éppen ilyen gyümölcsöző időre hívta el, erősítette meg Anglia egyházának felébresztésére. Winshester így nyilatkozik a papságnak erről a súlyos hibájáról: „Az egyház szerencsétlensége volt, hogy a vezető emberek nem ismerték fel, mennyire szükségük van egy pontosan ilyen emberre. Sajnos, képtelenek voltak elnézni Wesley némely csekély tévedését szemben Istenben nyugvó hitével és tiszta, mély kegyességével, mely új melegséget, új erőt vitt az egyházba, és a vallástól elidegenedettek ezreit vezette vissza igaz, buzgó életre.”
Wesley ezt írta egy lelkésznek, aki megtiltotta, hogy gyülekezetében prédikáljon: „Isten azt parancsolja a Szentírásban, hogy tőle kapott erőmmel oktassam a tudatlanokat, az istenteleneket segítsem megtérésre, és a hívőket erősítsem a jóban. Emberek megtiltják, hogy ezt a munkát mások templomában tegyem. Ez valójában megfosztana ettől a szolgálattól, hiszen köztudott, hogy nincs saját parókiám, és minden valószínűség szerint soha nem is lesz. Kinek engedjek tehát: Istennek, vagy embereknek? Jaj nekem, ha ezt az evangéliumot nem prédikálom! Én az egész világot parókiámnak tekintem. Ezért bárhol vagyok, kötelességemnek tekintem, hogy a megváltás örömhírét vigyem mindenkinek, aki kész meghallgatni azt.”
Whitefield, aki már több mint két hónapja volt Londonban, a fővárosban is elsőként hirdette szabad ég alatt az evangéliumot. Itt még nagyobb eredménnyel, mint Bristolban. Óriási tömegeknek prédikált. Özönlöttek a gazdagok hintóban érkezve, éppúgy mint a szegények ezrei gyalogosan a prédikáció megszokott helyére.
Megérkezése utáni napon Wesley Whitefielddel együtt Blackheathba ment. 12-14 ezer ember gyűlt össze, hogy Whitefieldet hallják. Ő azonban hirtelen átadta Wesleynek a lehetőséget, kérve, hogy szóljon ő.
Wesley némi habozás után beleegyezett, hiszen most kellett először beszélnie a fővárosban szabad ég alatt. Miközben kedvenc témáját kifejtette „Jézus Krisztusról, Aki lett nekünk Istentől igazságul, szentségül és váltságul”, szíve mély szánalommal telt meg a jelenlevő gazdagok iránt. Whitefield Isten iránti őszinte, mély hálával emlékezik meg Wesleynek erről az első londoni szabad ég alatt tartott prédikációjáról: „Örömömre meghívhattam igen tisztelt barátomat, Wesley János urat Blackheathbe (London elővárosa) prédikálni. Adjon az Úr tízezerszer annyi gyümölcsöt neki, mint amennyit nekem adott! Tele volt a szívem örömmel, amikor este lefeküdtem, mert azzal, hogy Wesley hozzám hasonlóan mind Bristolban, mind Londonban hajlandó volt szabad ég alatt prédikálni, sikerült újabb rést ütni Sátán birodalmán.”
Tetszett Istennek, hogy Londonban még hatalmasabban munkálkodjék az Ige hallgatói között, mint Bristolban. Június 15-én, pénteken ezt írja Wesley: „Este elmentem a wappingi összejövetelre. Testben, lélekben fáradtnak éreztem magam, és erőtlennek. Róma 3,19-ről szándékoztam beszélni, de még azt sem tudtam, hogyan kezdjek hozzá. A bevezető ének alatt egyre a Zsidókhoz írt levél egyik Igéje tolakodott elém, de nem emlékeztem, melyik fejezetből való. Istenhez könyörögtem, hogy vezessen, kinyitottam a Bibliámat, és pontosan Zsid 10,19-re esett a tekintetem: ,Mivelhogy azért atyámfiai bizodalmunk van a szentélybe való bemenetelre a Jézus vére által, azon az úton, amelyet Ő szentelt nekünk új és élő út gyanánt...' Miután komolyan intettem minden bűnöst, hogy lépjen be a szentélybe ezen az új és élő úton, a hallgatók közül többen könnyek közt kezdtek Istenhez kiáltani. Egyesek erőtlenül összeestek, mások reszkettek.”
Következő vasárnap Wesley Blackheathben és Moorfieldsben beszélt kb. 22 000 ember előtt, majd hétfőn visszatért Bristolba.
John Nelson, a kőfaragó   
A yorkshire-i kőfaragó, a bivalyerejű John Nelson, aki később a 300 laikus prédikátor egyik legjobbja lett, Moorfieldsben találta meg az utat Isten országába. Semmi más nem tudná jobban elmondani, milyen hatással volt rá Wesley, mint saját beszámolója: „Ide-oda vergődő, fészkéből kihullt madár voltam
míg el nem jött Wesley, hogy megtartsa első prédikációját Moorfieldsben. Ó, milyen áldott reggele volt az lelkemnek! Mihelyt fellépett a szószék emelvényére, haját hátrasimítva arcát pontosan abba az irányba fordította, ahol álltam. Úgy éreztem, hogy szemét egyenesen rám szegezi. Tekintete olyan benyomást tett rám, hogy szívem hevesen kezdett verni, még mielőtt hangját meghallottam. Aztán megszólalt, s az volt az érzésem, hogy minden szavát nekem célozta. Mikor befejezte, így szóltam magamban: ez az ember nyilvánosságra hozta szívem legelrejtettebb dolgait. - De nem hagyta lelkemet ezen a nullponton, rámutatott elrontott életem gyógymódjára is: Jézus vérére! S akkor betelt szívem a vigasztalás reménységével, hogy Isten Krisztusért engem is meg akar menteni.”
A kegyelem munkája ezzel az első moorfieldsi prédikációval kezdődött Nelson szívében. Isten rátette kezét erre a yorkshire-i óriásra, és bűnismeretre segítette. Hetekkel később hallgatta Wesleyt másodszor. Azt írja erről: „Amikor Wesley beszélni kezdett, elfogott a remegés. Ismét úgy éreztem, hogy szavait egyedül csak hozzám intézi, senki máshoz. Nem mertem feltekinteni, mert azt hittem, hogy mindenki engem néz... Mielőtt azonban Wesley befejezte prédikációját, így kiáltott: ,Hagyja el a gonosz az ő útját, és a bűnös férfiú gondolatait, és térjen az Úrhoz, és könyörül rajta, és a mi Istenünkhöz, mert bővölködik a megbocsátásban' (Ézs 55,7). Így szóltam magamhoz: ,Ha ez igaz, akkor én még ma Istenhez akarok térni'.”
Nelson ismét és ismét hallgatta Wesleyt, míg az Úr tökéletesen elvégezte művét a szívében. Néhány nappal később
Wesley prédikációja közben túláradó öröm fogta el, úgyhogy nem volt képes másra, csak „sírni, szeretni, Istent magasztalni, hogy elküldte szolgáját erre a rétre a szabadulás útját megmutatni”.
Megtérése után nem sokkal John Nelson kezdett bizonyságot tenni Jézusról a szomszédainak, akik tudni akarták, mi okozta életében ezt a nagy változást. Bizonyságtételéből akaratlanul is prédikáció lett. Ezzel viszont magára haragította az egyházközség lelkészét, aki a szemtelenség csúcsának tekintette magát a puszta gondolatot, hogy egy kőfaragó merészkedik utat mutatni az embereknek a mennybe. A következő időkben Nelson sok bántást és megcsúfoltatást kellett elszenvedjen Krisztusért.  
Nem akarta védeni magát óriási termete és hallatlan ereje ellenére sem. Egy brutális verekedő, akit pénzért felbujtottak, hogy gyilkolja meg őt, egyszer iszonyú módon a földre verte, és addig rugdalta, míg Nelsont elöntötte a vér , és elvesztette az eszméletét. Majd a tettes otthagyta áldozatát, és visszatérve felbujtójához, diadallal jelentette: „Na, eltettem láb alól a ,prédikátort'. Ott fekszik holtan a községi legelőn.” A lelkész fivére húsz másik emberrel kiment megnézni, hogy igaz-e az állítás. De mikor látták, hogy Nelson még él, szitkozódva kivonszolták az útra. A kőfaragó magához tért, mire leütötték, és újból összeesett. Nyolcszor tápászkodott fel térdére, de támadói ismét és ismét földre verték. Belekapaszkodtak hosszú hajába, úgy húzták végig a köveken, közben állandóan rugdalva. Hatan végezték ezt az utóbbi műveletet, hogy a „Szentlelket kiűzzék belőle”. De még mindig élt, ezért úgy döntöttek, hogy belefojtják a falu kútjába. Isten kegyelméből előkelő hölgy jött éppen arra, s ő akadályozta meg, hogy aljas szándékukat végrehajtsák.
Nelsont néhány barátja hazavitte, és gondos ápolásban részesítette. Másnapra annyit javult az állapota, hogy beszélni tudott Wesleyvel. Röviddel ezután elkísérte Wesleyt egy evangélizációs útjára, s egyike lett legértékesebb, legmegbízhatóbb laikus igehirdetőinek. Ezt a szép nevet kapta: „a laikus prédikátorok királya”.   

                                                                                                           (folytatjuk)


                                                                      Testvérközösség értesítő*  1992. januári számából


* az Élet és Világosság elődlapja   

Vissza a tartalomhoz | Vissza a főmenühöz