1. rész - metkapolna

A MAGYARORSZÁGI EVANGÉLIUMI TESTVÉRKÖZÖSSÉG

NYÍREGYHÁZI KÖRZETÉNEK, ÉS AZ "ATYÁM HÁZA"
" Jézus Krisztus tegnap és ma és örökké ugyanaz."
Zsid 13,8
Üdvözöljük gyülekezetünk honlapján!
IDŐSKORÚAK GONDOZÓHÁZÁNAK HONLAPJA

TESTVÉRKÖZÖSSÉG

A MAGYARORSZÁGI EVANGÉLIUMI

Tartalomhoz ugrás

Főmenü:

Élet és Világosság > Visszatekintés az Élet és Világosság múltjába > Isten Szántóvetői > 17. Hans Krebs

ISTEN SZÁNTÓVETŐI

(1.)
Hans Krebs



Személyes vallomás
"Bajorországban, az altmühltáli Gunzenhausenben láttam meg a napvilágot 1902. május 23-án. Szüleim tizennégy gyermeke közül én voltam a tizenegyedik. Anyámra igen sok teher nehezedett abban az időben, amikor engem várt. Nagyon nehéz fizikai munkát kellett végeznie, s mindig attól félt, hogy, a szomorúság, a túlhajtott munka meglátszik majd a gyermeken, akit a szíve alatt hordott. Valóban, még 1500 grammot sem nyomtam születésemkor, s néha etetésemről is megfeledkeztek, olyan hangtalanul, némán feküdtem hónapokig. Szinte egy évbe telt, hogy a 'félkész emberke' megelevenedett. Anyámnak valóságos csodát jelentett, hogy egyáltalán életben maradtam. Termetre nem lettem nagy, s anyám sokszor megjegyezte: 'Na, kíváncsi vagyok, mi lesz a mi Hansinkból!'
Figyelembe véve a gyermekek számát, az egy főre jutó jövedelem igazán nem volt számottevő. Apám kályhás és fazekas mesterséget folytatott, de bizony nekünk, gyermekeknek is hozzá kellett járulnunk az élelem, a ruházkodás költségeinek előteremtéséhez. Én pl. már hároméves koromban kislibákat őriztem. Édesanyám egy mellettem legeltető idős asszony gondjaira bízott. A munka nem volt nehéz. Tanítás után a nagyobbak felváltottak, s délutánonként csalánt, paréjt szedtünk az aprójószágnak. A libákat többnyire az első tépésig tartottuk - sok gyereknek a sok ágyba sok dunna kellett -, aztán a legtöbbjét eladtuk. Az árából ruha lett, meg a konfirmációi új öltöny, mert ilyen ünnepélyes alkalomra szinte minden évben sor került.
Másik foglalatosságunk kifutószolgálat volt a péknél. Reggel hattól fél nyolcig hordtuk a házakhoz a zsemlét. Az iskolaköteles gyerekek a családból így keresték meg a reggelijüket, és mellé egy kis zsebpénzt. Amikor a málna, a szeder, a kökény érett az erdőben, minden szabad óránkat gyümölcsszedésre fordítottuk. Kemény munka volt ez a kis gyermekkezeknek, de estére megteltek a kosarak, és vidáman, énekelve vonultunk haza a zsákmánnyal. Szorgalmunk jutalmául kaptunk egy tojást, aztán nekiláthattunk a leckének.
Augusztusra leérett minden bogyótermés, sakkor kiadtak a szülők minket egyes gazdákhoz komlót szedni. Kosztot kaptunk, meg egy-egy márkát, aszerint hogy milyen ügyesek és szorgalmasak voltunk. Aztán következett az évszak változásával a kalászszedegetés, majd a rőzsegyűjtés. Utóbbinál nagyon a körmünkre néztek, nehogy valami fondorlattal hamarabb rakjuk meg a kis kocsit. Ezzel a munkával egyszer komoly bajba keveredtünk.
Rőzsegyűjtés közben egy késő őszi napon kis vörösfenyő erdőre bukkantam, s mivel senki nem mondta, hogy ez a fa ősszel lehullajtja tűleveleit, azt hittem, hogy az egész erdő kiszáradt. Nekiláttam tehát a testvéreimmel, hogy az egészet kivágjuk. Mennyire örültünk, hogy a kocsink hamar tele lesz! Szerencsére időben megjelent az erdőkerülő, és megakadályozott a buzgólkodásban. Otthon akkora verést kaptunk, hogy azon az estén egyikünk sem tudott ülni. Vacsora nélkül mentünk az ágyba. Apánkra 20 márka bírságot rótt ki az erdészet.
Voltak egyéb tevékenységek is, melyek megóvtak minket a tétlenségtől. Utcát sepertünk, havat lapátoltunk, kecskét őriztünk - sajátunkat és másokét -, nyulat neveltünk és eleséget szedtünk az állatoknak. Gyűjtöttünk ócskavasat, rongyot, csontot és minden elképzelhető dolgot. Távírótelepek közelében feltúrtuk a szemetet minden centiméter vörösréz drótért. Amit találtunk, eladtuk, s boldogok voltunk, hogy így néhány fillért szerezhettünk. Néha apám fazekasműhelyében is hasznossá tettük magunkat. Akkoriban még minden munkamenetet kézzel és lábbal csináltak, s mi is gyúrtunk, dagasztottunk. Segítettünk kis állatok formázásában is, gipszmintával, szabad kézzel, sőt a festésből, fényezésből is kivettük a részünket. Milyen boldogok voltunk, amikor a karácsonyi vásáron százával keltek el az agyagból készült kutyák, macskák, oroszlánok, pici játékcsészék, tányérok, tálak! Az agyagot sokszor több méter mélységben kellett megkeresnünk, kiásnunk. A markolónak akkor még híre sem volt. Az össze-vissza turkált szántó aztán legtöbbször már csak temetőnek volt jó. Ebből a tényből értettem meg később, hogy Júdás árulásának díjából valami ilyen agyaglelőhelyet vásárolhattak. Nyilván az lehetett a legolcsóbb szántóföld a környéken.
Szüleim bevételi forrásához tartozott egy ma már ismeretlen tevékenység: a köves út vámjának beszedése. A parasztokat kötelezték ennek lefizetésére, amikor a faluból a városba érkeztek. A· bekötőutak végén vámházikók álltak, melyeknek négy irányba néző ablakaiból látni lehetett a közeledőket. Pontosan megszabott díja volt a lónak, tehénnek, szekérnek és talicskának. Szüleim három évre megszerezték két ilyen vámház felett a felügyeletet. Évente 1500-1800 márkát kellett a városi vámházba beszolgáltatniuk, a többi az ö nyereségük volt. Mi, fiúk ott írtuk a leckét ezekben a házikókban, és mellette végeztük a munkát. Legjövedelmezőbb az első világháború alatt a lovak mustrájának ideje volt: 37 márka egy nap alatt! Az óriási kereset feletti örömben még a reggeli és ebéd elfogyasztásáról is megfeledkeztem - és a hajnaltól estig való ácsorgás alatt alaposan összefagytam.
Gyermekkorom vámtapasztalatai alapján sokkal jobban megértettem később barátomat, a jerikói fővámszedőt, Zákeust. Bizonyára neki is óriási összegeket kellett lefizetnie a római hatalomnak, ezért nyúlt csaló módon meg nem engedett eszközökhöz. De hogy megújult az élete, amikor Jézussal találkozott!
Az eddig elmondottak ábrázolják, milyen sokféle módon járultunk hozzá mi, gyermekek a nagy család mindennapi kenyerének előteremtéséhez. És mondhatom, ez boldoggá tett minket. Nem akarom elhallgatni, hogy testvéreim néha bosszankodtak és szidták a szülőket, amiért olyan kevés időt hagytak nekik a játékra. Ami engem illet, én soha nem találtam tehernek a munkát, inkább élvezetnek. Még a legpiszkosabb feladatot is örömmel végeztem el. Kora gyermekségemtől játéknak tekintettem minden tennivalót. Így aztán soha nem esett nehezemre, nem volt ellenszenves egyetlen feladat sem egész életemen át. . Sokszor mondtam saját gyermekeimnek: ’Tekintsétek játéknak minden munkát, akkor nem lesz nehéz, bármilyen piszokkal vagy fáradsággal jár.’
Visszanézve munkában gazdag gyermekkoromra és ifjúságomra, nem érzek semmi keserűséget, semmi neheztelést, inkább hálát és örömöt. Amit végeznem kellett, nem ártott nekem.
A hivatás
A jó öreg lelkész furcsa, és a gyermeklélek számára érthetetlen tanácsot adott utolsó konfirmációs órán a fiúknak: elégedjenek meg azzal, ha Isten napszámosai lehetnek. Hans csak a kőműves napszámosokat ismerte, akiket nem valami sokra becsültek. Ö többre szerette volna vinni. Először úgy gondolta, hogy asztalos lesz. Apja szerint azonban még a gyalupadot sem érte volna fel, s jobbnak tartotta, ha szabónak vagy suszternek megy. Hansi egyik bátyja viszont, aki a szabómesterséget tanulta, sokszor panaszkodott, hogy úgy érzi, fegyházba adták volna. A szabad élethez szokott Hansi erre elhatározta, hogy inkább felakasztja magát, de nem választ ilyen hivatást. Heteken át hordta a kötelet a nadrágzsebében. Anyja kiszedte belőle, milyen gondolatokat forgat a fejében, és az apának is elmondta. Hans először kapott egy jó adag verést a kötéllel, de néhány nap múlva csak kifaggatta az édesapja. Bár nem volt szokásban az apai véleménynek ellentmondani, a fiú mégis kijelentette, hogy ő bizony sem szabó, sem cipész nem lesz. Édesapja erre maga mellé vette, és vezetésével Hans megtanulta a fazekasságot meg a kályharakást - mestervizsgát is tett belőle. Később a csempézést is elsajátította.
1919-ben az édesapa váratlanul meghalt, s ez nagy riadalmat okozott az egész családnak. A gyász fájdalmában az anya és két leány megtalálta a Megváltóhoz vezető utat, s ettől kezdve buzgó ima szállt fel Hansért is az égbe.
Pedig a családot addig is vallásosnak lehetett mondani. Esti harangszó idején kötelező volt megjelenni a nappali szobában imádságra, éneklésre, zsoltárok és bibliai Igék felmondására. A gyermekóráról, istentiszteletről soha nem maradhattak el, és a prédikációról be kellett számolni. Aki valamilyen okból nem mehetett el a templomba, annak otthon végig kellett hallgatnia, hogy az apa Luther nem valami rövid prédikációját felolvassa. Ebből a hagyományos kegyességből talált most az anya a Krisztusban való személyes hit útjára. Hansnak egyelőre nem fűlt a foga ilyesmihez. Éppen ebben az időben fedezte fel, hogy nagyon jó futó. A fogócskánál már gyermekkorában sem sikerült őt soha elcsípni. Csatlakozott egy sportegyesülethez, gyakorolta a maratoni futást, és vasárnapról vasárnapra edzéseken, versenyeken vett részt. A babérkoszorúk, ezüstérmek nem örvendeztették a hívő édesanyát, szerette volna fiát a bibliaórákon látni. Meg is mondta neki, hogy imádkozik ezért. Hans viszont kijelentette, hogy további győzelemért imádkozik, és nem akar a "lógó fejűek" közé tartozni. Büszke volt a sikereire, nem vette észre, hogy ugyanolyan megkötözött lett, mint az alkohol, a dohányzás rabjai. A megerőltető edzést játéknak tekintette. Abban az időben Németország egyik legjobb futójának számított. Csak a világháború utáni helyzet akadályozta meg, hogy részt vegyen az 1924-es párizsi olimpiai játékokon.
Isten azonban beszélni kezdett vele. Egy péküzletben meghallotta, hogy valamelyik vásárló így szólt: "Csak ez a Hans Krebs ne győzne többé! Az ördög vinné el őt!" A fiú megrettenve kérdezte magában: mit árthatott ennek az asszonynak, hogy ilyen nem éppen kegyes kijelentésre ragadtatja el magát. Hiszen ő a sportrendezvények előtt általában betért a templomba otthon is, másutt is. Nem mehetett utána jó lelkiismerettel a versenyre? - "Mi a bajod ezzel a Hanssal?" - kérdezte a másik asszony. "Hogy mi? Valahányszor vasárnap győztesen térnek haza - válaszolt az előbbi vevő -, egész éjjel a kocsmában lumpolnak, s a férjem ilyenkor néha a teljes heti keresetét elissza. Nekem kell a családot mosással, takarítással eltartanom. "
Hansot mélyen érintette, hogy ő az oka egy családi élet tönkretételének. Hallott egy másik cimborájáról is, aki részegen hazatérve összeverte a feleségét. Úgy határozott, hogy felhagy a sporttal. De nem volt képes szakítani. Egy hétig távol maradt, s amikor barátai meglátogatták abban a hiedelemben, hogy beteg, nem tudott ellenállni a hívásuknak, engedte, hogy ismét magukkal rántsák.
(Folytatjuk)

Élet és Világosság 1993. júliusi számából


Vissza a tartalomhoz | Vissza a főmenühöz