1. rész - metkapolna

A MAGYARORSZÁGI EVANGÉLIUMI TESTVÉRKÖZÖSSÉG

NYÍREGYHÁZI KÖRZETÉNEK, ÉS AZ "ATYÁM HÁZA"
" Jézus Krisztus tegnap és ma és örökké ugyanaz."
Zsid 13,8
Üdvözöljük gyülekezetünk honlapján!
IDŐSKORÚAK GONDOZÓHÁZÁNAK HONLAPJA

TESTVÉRKÖZÖSSÉG

A MAGYARORSZÁGI EVANGÉLIUMI

Tartalomhoz ugrás

Főmenü:

Élet és Világosság > Visszatekintés az Élet és Világosság múltjába > A Metodista ébredés története > William J. Hyde

A METODISTA ÉBREDÉS TÖRTÉNETE

Lóháton és Bibliával - Irány a préri
William J. Hyde
(1. rész)


Körülbelül ez a címe annak a lebilincselő könyvnek, mely William J. Hyde élettörténetének keretében képeket mutat be az amerikai metodizmus hőskorából. A vakáció kellős közepén találjuk Vilit, harmadik egyetemi évei után a könyv első lapjain. Szokásos körútjára indul – a szünidőre ugyanis "eladta magát" utazó ügynöknek a Smith és társa céghez. Frissen átfestett lovaskocsiján a legkülönfélébb használati tárgyakat viszi eladásra, cserére, szállít azonkívül kölcsönbe küldött üstöt, babakosárkát, recepteket a zsebében, és híreket a fejében. Apja, a kilencgyermekes családfő a kiadós reggeli után előveszi a Bibliát, és felhangzik az aznapi lelki útravaló: "Boldog ember az, aki nem jár gonoszok tanácsán, bűnösök útján: meg nem áll, és csúfolódók székében nem ül... " Búcsúzáskor még megkérdi fiát, hol fog részt venni szerdán, a bibliaórán, és hazajön-e vasárnapra. Mert nála minden gondolat az egyház körül forog. Kanadában, a Wesleyánus Metodista Egyházban az volt az istentiszteleti szokás, hogy valaki megtartotta a prédikációt, s utána átadta a szót az "intőnek", aki elmélyítette az elmondottakat, és megtérésre szólította fel a gyülekezetet. Ilyen intő volt Vili édesapja is.
A nyár folyamán Vili keresztül-kasul járja kocsijával a vidéket, árusít, cserél, közvetít, élvezi a vásárlók vendégszeretetét, alszik szénapadláson, takaróba burkolózva a padlón - és természetesen szorosabbra fűzi barátságát Minnie-vel is, akinek sötét haja, világos bőre és nagyon szép barna szeme van. Nyár végén néhány ismerősével megalapítanak egy "Halleluja Missziói Csoportot", melyszívesen szolgál mindenütt, ahova meghívják. Egy vasárnapon félreeső iskolaépületben ütik fel tanyájukat, hogy istentiszteletet tartsanak. A csoport vezetője egy cipőkereskedö, aki Vilit anyagilag támogatja egyetemi évei alatt. Van tenor szólistájuk, egy másik személy prédikál, és Vili az intő. Az esti istentisztelet hallgatósága olyan családok tagjaiból áll, akik együtt dolgoznak, együtt élnek, más emberektől azonban sokszor hosszú időre el vannak zárva. Vilinek eszébe jut otthona, eszébe jutnak drága kincset jelentő szülei, és olyan elevenen tör rá az emlékezés, hogy úgy érzi: el kell mondania ezeknek az embereknek a megtérése történetét. "Szüleimmel, testvéreimmel és szomszédjainkkal együtt ültünk tretoni gyülekezetünkben - kezdi az elbeszélést -, amikor mindenki elkezdte ezt az éneket:
’Amint vagyok, csak úgy jövök,
Nem az erőm, de szent erőd,
A véred mos le minden bűnt,
Isten Báránya, ím jövök.'
Valami Csodálatos érzés ragadott magával, és előrementem. Apám utánam jött, es letérdelt mellettem, nővérem, Sára a másik oldalamon, ahogy ez gyülekezetünkben családtagok közt szokás volt. Apám átölelte a vállamat. Kimondhatatlan boldogság töltött be. Amit mondani tudtam, csupán ennyi volt: 'Jézusom, Te azt mondod, hogy jöjjetek énhozzám. Itt vagyok, el akarom fogadni ígéreteidet. Ez volt az egész. Semmi hangos kiabálás, semmi izgatottság. De életem átadásával mély békesség vonult be a szívembe." Így mondja el Vili egyszerű szavakkal megtérése történetét ott az iskolában összegyűlt embereknek, és még hozzáteszi: "Isten többet kezdhet az életeddel, mint te magad, és Isten segítségével többre juthatsz, mint egyedül. Talán ma este ide térdelhetne egy apa a fiával, mint az én apám tette, vagy egy gyermek idevezethetné édesapját, édesanyját."
Hátul a terem végében megcsikordul az ajtó, súlyos léptek döngése hallatszik. A gyülekezet éppen bele akar fogni a megadott énekbe:
"Miért nem ma, miért nem ma?
Mikor teszed, miért nem ma?"
Az emberek meglepődött pillantásának kereszttüzében a vén Archie Linn botorkál előre, senki nem tudja, miért álldogált az öreg az iskola ajtaja előtt. Valószínűleg a kocsiban várt, míg felesége és két leánya az istentiszteleten időzött. Hogy meddig fülelhetett és tett-e azelőtt is ilyesmit, azt nem lehet tudni. Annyi bizonyos, hogy elkeseredett ember. Évek óta egy barátságos szót nem ejtett ki a száján, arcát mély ráncok barázdálják, szólni csak mogorván tud. De most feltartóztathatatlanul megy előre a padsorok között, és két eres kezével belekapaszkodik egy pad támlájába.
"Engem a gyerek vezetett Jézushoz - mondja remegő hangon -, Rózsika. Amikor meghalt, gyűlölni kezdtem az Istent. - A férfi válla megrándul. - Gyűlöltem az összes többi gyerekemet is, mert Rózsika elment. Gyűlöltem a feleségemet, mert Rózsika meghalt. Gyűlöltem a szomszédjaimat, mert nem tudták megmenteni. De amikor a gyermek haldoklott, így szólt hozzám: 'Apa, nem akarsz velem Jézushoz jönni?' Én azóta ki nem mondtam ezt a nevet... kivéve amikor káromkodtam. De most Rózsi győzött ... idehozott Jézushoz."
Félő, hogy a pad összeroskad, úgy zokog a rajta támaszkodó férfi. Linn felesége előrejön, letérdel a 'vén' Archie mellé, a másik oldalára leánya, Pansy, s az egész gyülekezet leborul imádkozni.

* * *

Ez az élmény adja William Hyde-nek az ösztönzést, hogy egyetemi tanulmányai befejezése után a prédikátori hivatást válassza.
Utána majdnem válságba jut: Az egyetem elnöke fényesebbnél fényesebb állásokat kínál neki – tanári katedrát is. Eredményei ugyanis kiválóak. Vili azonban kitart elhatározása mellett: lelkeket akar menteni. Erre az elnök a gyülekezetek ajánlatait lapozza át. Egymás után sorra kerülnek a ragyogó kilátásokkal kecsegtető városi gyülekezetek, jómódú, lelkileg stabil tagokkal, továbbképzési lehetőséggel. Még az sem látszik megoldhatatlannak - ami Vilit illeti -, hogy a gyülekezet külön óhaja is teljesüljön, és nős prédikátort kapjon. Vilit egy pillanatra elkapja a képzelet, hogy a kis barna Minnie-nek milyen kellemes életet biztosíthatna. Aztán összeszedi magát, és lelki józansággal mérlegelni kezd:
- Igazgató úr, nagyon megtisztelőek az ajánlatai, de én inkább egy kis gyülekezetben szeretnék kezdeni, és onnan felküzdeni magam.
- Igaza van - mondja felettese -, kemény iskolapad sokszor a legjobb.
Aztán kezébe veszi egyik regi diákjának, Travellernek a levelét, aki jelenleg püspök az Egyesült Államok Dakota kerületében. A volt diák régi intézetéből - bízva annak jó képzésében - szeretne kapni valakit, egy fiatal embert, aki lépést tudna tartani az éppen kibontakozó állam alakulásával egyházi vonalon is. Olyan személyre van szüksége, aki a gyökerénél tudja megragadni a dolgokat. Aki a lehetetlent lehetségessé teszi, még akkor is, ha egész élete rámegy.
Hyde azonnal tudja, hogy ez lesz az ő szolgálata. Bizonyos dolgokkal azonban le kell számolnia. Megérti, hogy állomáshelye semmi luxust nem kínál, mindent neki kell előteremtenie. A nősülést tehát minimum két évre elhalaszthatja. De már másnap ír dr. Travellernek, és Minnie-vel is közli döntését. A kérdés megremegteti a szívét: vajon odaadják-e majd a leányt szülei egy úttörő misszionáriusnak? Ismeretei sem kielégítőek az Államokról. Annyit tud, hogy onnan sok rabszolga menekült Kanadába. 1885-öt írnak.
Az iskolában híre fut, hogy a vad Dakota vidékre akar menni. Rengeteg tréfának lesz a céltáblája. Jósolgatják neki, miképp fogja a skalpját egy indián a kezében lobogtatni. Az otthoni szomszédok a nagy távolságot emlegetik: hogyan keríti majd elő a mama a fiát, ha hírtelen szüksége lesz rá?
Vili családja azonban megérti a fiú döntését. A szülők maguk is kivándorolt úttörők voltak, akik darabról darabra hódították meg és tették termelésre alkalmassá a földet. Az apa az első időben mezőn és városban fegyvert hordott a hátán, havonta kétszer gyalog vitte a búzát a malomba őrletni. Az anya tizenegy gyermekéből nyolcat szült orvosi segítség nélkül a kis kanadai farmon. Jól ismerik az úttörő élet nehézségeit és örömeit. Nem beszélik le gyermeküket, de nem is bátorítják. Rábízzák a döntést.
Dr. Travellertől hamar megjön a válasz. Közli a feltételeket, amelyek figyelembevételével Mr. Hyde a munkát megkezdheti. A költségeket az odautazáshoz – ez 500 mérföldet jelentett - saját magának kell viselnie. Sok nehéz munkát ígér. Nem helyez kilátásba egyetlen cent anyagi támogatást sem. A missziói kassza nem tudja az ottani kiadásokat fedezni. Végül egy ígéret: amennyiben kiderül, hogy nem William Hyde lenne az alkalmas ember, a visszaútra megtérítik az útiköltséget.
Postafordultával megy a távirat: „Feltételek elfogadva. Jövök. W. J. Hyde.”
Néhány nap múlva alkalma van Minnie kezébe tenni Traveller levelét.
- Válaszoltál? - kérdi a leány, és tekintete messze kalandozik.
- Igen, mondta a fiú – megírtam, hogy a feltételeket elfogadom, és megyek.
- Ezt nevezem gyors üzletkötésnek.
- Igazad van, de egyedülálló lehetőséget kínáltak, és gyorsan kellett döntenem. A határvidék gyülekezetéről van szó. Erről a munkáról, tudod, sokat beszélgettünk.
Minnie egy pillanatig bizonytalanságban hagyja a fiút. Szeme bátrabban mosolyog, mint az ajka.
- Természetesen csak ilyen oldalról nézhetted a dolgot, Vili. Tudtam, hogy így fogsz dönteni – mondja hősiesen.
A jövendő préd
ikátor úgy érzi, hogy ebben a pillanatban a leány bátorsága nagyobb, mint az övé.
- És te hogy érzed, Minnie? - kérdi tétován.
- Ahova te mégy, oda megyek - feleli Minnie, és kezét bizalommal Vili kezébe teszi. - Várok rád, amíg visszatérsz, és magaddal viszel.
Nagyszabású búcsúünnepélyt rendeznek az otthoni gyülekezetben. A kissé nyomott hangulatot a szólista szép tenor hangja melegíti át. Majd az egész gyülekezet mély átérzéssel elénekli az "Ó, mi bú barátunk Jézus" mind a három versszakát. A lelkész méltatja és megköszöni Vili eddigi szolgálatait, és átadja a közösség ajándékát: 60 dollárt. Az útiköltség már együtt van, így Vili válaszbeszédében hálásan utal arra, hogy barátainak adománya egy új országrész kibontakozásában lesz segítség, ahol a vasút, az ipar, a városiasodás mellett az evangélium is helyet fog kapni. Valamennyien boldogok a gondolatra, hogy pénzük részt vehet a misszió úttörő munkájában.
Minnie utolsó szavai másnap a pályaudvaron ezek: "Büszke vagyok rád, Vili!" Aztán a mozdony sípol, és a vonat megindul a távoli Nyugat felé. Ó, boldog, akinek ilyen feleség jut osztályrészül!

(folytatjuk)

Élet és Világosság 1993. júliusi számából


Vissza a tartalomhoz | Vissza a főmenühöz