1. Livingston Dávid - metkapolna

A MAGYARORSZÁGI EVANGÉLIUMI TESTVÉRKÖZÖSSÉG

NYÍREGYHÁZI KÖRZETÉNEK, ÉS AZ "ATYÁM HÁZA"
" Jézus Krisztus tegnap és ma és örökké ugyanaz."
Zsid 13,8
Üdvözöljük gyülekezetünk honlapján!
IDŐSKORÚAK GONDOZÓHÁZÁNAK HONLAPJA

TESTVÉRKÖZÖSSÉG

A MAGYARORSZÁGI EVANGÉLIUMI

Tartalomhoz ugrás

Főmenü:

Élet és Világosság > Visszatekintés az Élet és Világosság múltjába > Isten Szántóvetői

ISTEN SZÁNTÓVETŐI
(1. rész)
Livingston Dávid
Afrika – kutató



Fő a becsület
Livingston Dávid 1813. március 19-én született a skóciai Blantyre-ben.
Két nővére és két fivére volt. A család igen szegény körülmények közt élt. Az apa és anya istenfélelemben és elsősorban becsületre nevelte a gyermekeket.
Dávid 10 éves korában dolgozni kezdett egy pamutgyárban. Akkoriban nem ismerték még a napi 8 órás munkaidőt. Dávid reggel hatkor kezdett, és este nyolcig dolgozott. Utána 10-ig még iskolába ment, s hazatérve további 2 órát ült a könyvei mellett. Szinte soha nem feküdt le éjfél előtt, inkább utána. Nagy szenvedélye volt az olvasás. Egyik könyvet falta a másik után. Édesanyja többször rajtakapta, hogy hajnalig olvasott.
Földrajz, a kedvenc tárgy
16 éves korában kezébe került Gützlaffnak, a kínai misszionáriusnak életrajza. Vágy támadt benne, hogy Kínába menjen, és beszéljen az ottaniaknak Jézusról.
A pamutgyárban végzett kilenc évi kemény munka után előléptették. Más beosztást, nagyobb fizetést kapott. Így nyílt lehetőség arra, hogy később elvégezzen egy orvosi szakiskolát.
Igyekezett minden figyelmét munkájára összpontosítani, de ez nem mindig sikerült. Más dolgok jártak a fejében. Különbözött a korabeli fiúktól. Főleg a földrajzért lelkesedett. Amikor tehette, ezzel foglalkozott, s egészen beleélte magát idegen országok idegen körülményeibe. Elképzelte, milyen lehet Isten megbízásából ismeretlen földrészeket felfedezni.
Ismeretlen területek
Ez alatt ismerkedett meg Moffat Róberttel, a nagy úttörő misszionáriussal. Moffat egyszer rámutatott Afrika térképére, és így szólt Dávidhoz: „Nézd, itt még nem járt misszionárius. Ez lesz a te munkameződ.”
Dávid akkoriban adta át életét egészen Jézus Krisztusnak. Kész volt Uráért a sötét kontinensre menni.
Azonnal nekiesett a tanulásnak. Orvostudományt tanult, mivel a misszionárius dolga az evangélium prédikálása mellett a betegek gyógyítása is. Aztán belemélyedt a nyelvek tanulmányozásába, hogy minden módon felkészülve lépjen a lelki csatamezőre. Sok munka, sok fáradozás után végre eljött az ideje az utazásnak. Hosszú, fárasztó volt az út. A hajón nem szűnt meg bizonyságot tenni Jézusról, minden vasárnap prédikált a tengerészeknek, és felragyogtatta előttük Isten szeretetét.
Egyre beljebb
Három hónapi utazás végén elérkezett Afrikába. Itt volt végre vágyai célpontjánál! De nem maradt a fekete földrész partvidékén, hanem ökrösszekéren több ezer kilométert tett meg az ország belsejébe. Elképzelhető, hogy sokáig – 2 hónapig tartott az út. Livingston azt remélte, hogy megérkezve Moffatékkal fog találkozni. Ők azonban akkor éppen Angliában időztek. Így Dávid nekilátott, hogy megtanulja annak a vidéknek a nyelvét.
A bennszülöttek bizalmát hamar megnyerte. Kemény munkája, barátságos magatartása, készséges segítsége orvosi esetekben csakhamar odasegítették, hogy elsajátította a nyelvüket. Közben azonban megértette, hogy Isten nem ide küldte. Érezte, hogy beljebb kell hatolnia olyan területekre, ahol az emberek még semmit nem hallottak Jézusról.
A törzsfőnök megtér
Livingston hatalmas területet beutazott, és prédikált a falvakban. Egyszer 160 km-t tett meg, hogy egy bizonyos törzs főnökét felkeresse. Mikor Isten szeretetéről beszélt az egybegyűlteknek, a falu főembere megkérdezte: „Ha igaz, hogy minden ember örökre elvész, aki halála előtt nem nyer bűnbocsánatot, miért nem jöttek akkor hazádból már korábban hozzánk, hogy ezt megmondják nekünk?”
Livingston tudta, hogy itt nem elég beszélni, tettekre van szükség. Nem sokkal ezután a törzsfőnök leánya súlyosan megbetegedett. Livingston sokat fáradt érte, gyógyszerrel kezelte, úgyhogy a leány meggyógyult. Apja nagyon boldog volt, s most már teljes figyelemmel fordult az evangélium felé. Nem sokára elfogadta a Megváltót személyes Urának. Így nyílt lehetősége Livingstonnak arra, hogy az egész törzsnek hirdesse az Ige jó üzenetét.
Menekülés az oroszlántól
Afrika őserdeiben nagy gondot jelentettek az oroszlánok. Felfalták a jószágot, sokszor még az embert is megtámadták. Livingston látta, hogy itt valamit tennie kell. Annyit tudott, hogy az oroszlánok elkerülik azt a területet, ahol egyet megölnek közülük.
Egy napon, amikor néhány bennszülöttel a dzsungelben menetelt, egy oroszlán került eléjük. Livingston előkapta fegyverét, célzott és lőtt. Majd továbbment abban a hiszemben, hogy az állat elpusztult. De az néhány pillanat múlva felugrott, hogy a misszionáriusnak támadjon. A kísérő bennszülöttek tudták, hogy ez Livingston végét jelenti. Neki azonban maradt annyi ideje, hogy még egyszer lőjön, s ez alkalommal halálos volt a találat.
Mennydörgő füst
Már két éve volt Livingston Afrikában, és egyre tovább haladt a földrész belsejébe. Fehér ember soha nem járt még azokon a területeken. A misszionárius azonban nem volt elégedett magával. Újabb és újabb ismeretlen, érintetlen területre akart elérni, hogy minél több embernek hirdethesse az Úr evangéliumát. Egy napon néhány bennszülött beszélt neki a „mennydörgő füstről”. Dávid, aki született kutató és felfedező volt, meg akarta tudni, mi az. Tíz napig törte az utat az őserdőben egyre tovább, s akkor egyszer csak dübörgő morajlást hallott. És megpillantotta a „mennydörgő füstöt”. Felfedezte a természet egyik legnagyobb csodáját: a robajló, habzó Viktória vízesést.
Eltűnik
Livingston napról napra világosabban látta, hogy sok munka vár rá. Voltak törzsek, melyek még mélyebben a földrész belsejében éltek – hozzájuk is el akarta vinni az evangéliumot.
Egy napon hír jutott el Amerikába, hogy Livingston Dávid, a nagy kutató és misszionárius oly mélyen hatolt az őserdőbe, hogy nem lelki nyomát. Eltűnt. Azt hitték, meg is halt. A „Nem York Herald” c. újság kiadója, James Gordon Bennett megbízott egy fiatal riportert, Henry Stenley-t, hogy menjen Afrikába, és keresse meg Livingstont. A riporter elutazott. Hosszas keresés után megtalálta a misszionáriust súlyos lázban gyötrődve a dzsungel mélyén. Ellátta őt ennivalóval, gyógyszerrel, úgyhogy Livingston hamarosan felépült. Most aztán együtt indultak el, hogy a sötét földrész további területeit felkutassák.
Hazatérés
Később Livingston ismét magára maradt bennszülött kísérőivel, akik az újból megbetegedett misszionáriust sokszor hordágyon vitték tovább, egyre messzebb az őserdő belseje felé. 1873. május 1-jén hajnali négy órakor ágya előtt találták térdelve, de már nem élt. Ura haza hívta. Élete 30 évét áldozta fel, hogy Afrika törzseit elérje. Egyik utolsó mondása ez volt: „E világon semmi nem tudna rábírni, hogy kétségbeesésemben feladjam a munkát. Bátorságot merítek az Úrból, az én Istenemből, és megyek tovább, előre.”
Livingston kísérői hűek maradtak vezetőjükhöz. Nem hagyták ott a misszionáriust halála után. Óvatosan elvitték a holtestet egy falun kívüli kunyhóba, mivel tudták, hogy a babonás bennszülöttek félnek a halottól. Felnyitották a misszionárius testét, szívét kivették, és eltemették annak az országnak a földjébe, melyet Livingston annyira szeretett. Testét pedig bebalzsamozták, nagy gonddal begöngyölték olyan alakúra, mintha pamutbála lenne, és viszontagságos úton elvitték hazájába, Angliába. Ott nyugszik Londonban, a Westminster székesegyházban.

                                                                               
  

                                                                        Testvérközösség értesítő* 1991. januári számából


 * az Élet és Világosság elődlapja

Vissza a tartalomhoz | Vissza a főmenühöz